A lány a képen

 

 

Megmutatom azt a szelfit, oké? Most költözött a szomszédba a férjével, vele személyesen még nem találkoztam, bemutatkoztunk, aztán bekövetett Instán, én meg vissza, és ahogy szétnéztem az oldalán, ez a fotó teljesen lenyűgözött.

Nem, nem tudok róla különben semmit, és azóta se láttam, de okos, igényes, izgalmas nőnek tűnik. Tessék, nézd csak meg ezt a képet! Mindegyik jó róla, de ez egészen különleges.

Jó, ha így tartom a telefont? Na, mit szólsz? Elállt a lélegzeted, csak mondom! Pedig ebben a verőfényben nem is láthatod rendesen az arcát. Olyan hamvas és hibátlan a bőre, mint egy porcelánbabáé. Az a helyes, fitos orr és az a keskeny, halvány mosolyra húzódó száj! Nem akármi, igaz? Ahogy a vállára omló, hosszú barna haj se, na meg azok az igéző, barna szemek!

Te mit látsz a tekintetében? Én bizalmat, hűséget, jóságot. Ugye, hogy a lágyság dacára kitartást és erőt sugároz ez az arc? Odaadást. Az ember tényleg nem tudja levenni róla a szemét. Nem értek hozzá, de azt hiszem, a legjobb festőknek is minden tudásukra szükségük lenne, ha meg akarnák örökíteni ezt a pillanatot.

Olyan jó lenne tudni, vajon mi járhatott a fejében, amikor ebben a könnyű, fehér blúzban a könyvespolccal a háttérben ezt a szelfit csinálta! Tudod, azon is eltűnődtem, miért lehetett fontos neki, hogy mások is láthassák ezt a kivételes pillanatot. Mert ez szerintem az, és ezt nyilván ő is tudja.

A sok értékes tartalom mellett, gyönyörű tájak, idézetek, különleges tárgyak fotói, képek mások társaságában, ilyesmik, van még egy csomó másik felvétel róla, ahol elegánsan kiöltözve, szépen kisminkelve pózol. Tényleg szuper képek, de azért egy kicsit elgondolkodtattak. Miért teszi ki ezeket? Persze, biztos mások is így csinálják, oké. De miért van neki is szüksége rá, hogy jöjjenek rájuk a lájkok? Bizonyítani akar magának valamit? Egyáltalán: lehet igazi ez az örökös szépség, a felhőtlen jókedv, ez a vidám elégedettség, ami az oldaláról sugárzik, vagy kamu az egész? Szerinted?

Tudod, néha kissé gyanakvó vagyok, úgyhogy eltöprengtem rajta, hogyha az utóbbi, akkor mégis mire ez a nagy felhajtás, mi lehet a háttérben. Önbizalomhiány? Biztatás, megerősítés utáni vágy az ismerősök részéről? Szeretet utáni sóvárgás? Magány? Hiányérzet?

De főleg ezt a képet nem értem, amit mutattam. Ez nekem annyira más kategória!

Persze, nem kizárt, hogy túlgondolom, ő meg elintézné annyival:

– Ugyan, kicsit álmos voltam, ezért ez az átszellemült arckifejezés, ennyi! – és lazán kinevetne.

De mondok neked valamit! Ha én lennék a férje, egyáltalán nem örülnék neki, hogy ezt a fotót ilyen sokan láthatják. Hisz ez annyira közeli, és olyan… intim!

Elképzelem ezt a jelenetet. Engem szeret, velem éli át ezt a percet. Meglátom őt így. Eláll a lélegzetem, ahogy a tiéd az előbb. Odalépek hozzá, végigsimítom és gyengéden a tenyerembe fogom a gyönyörű arcát, a szemébe nézek, aztán hosszan megcsókolom.

Nem tudnék nem így tenni ebben a pillanatban!

És pont ez a baj! Ez a pillanat, ez a tekintet nem lehet másé, nem lehet mindenkié!

Ugye, érted, amit mondok? Nem a birtoklási vágyról van itt szó. Miért osztja meg ezt a képet is?

Vagy ő ezt egyszerűen nem így látja? A férje meg vagy nem is tud róla, vagy ha mégis, akkor egyenesen büszke rá?

Nem hiszem el, nézd csak, ott jön! Milyen sugárzóan szép!

Ha jól látom, a túloldalról meg a férje érkezik. Voltak az oldalán közös képek, onnan tudom. Aha. Ő lesz az. Hát, jól állnak egymásnak, ez tény. Ahogy egymásra pillantanak, összenevetnek és átkarolják egymást. Amilyen szeretettel a fickó megcirógatja az arcát, ő meg hozzábújik. És ahogy hozzábújik! És ahogy közben ránéz! Láttad ezt?

Basszus!

Tudod, mit? Felejts el mindent, amit itt összehordtam! Egész mást akar ő a világba kiáltani. Ez a lány a képen egyszerűen: boldog.

A francba!