A játszótér
Az elhagyott játszótér felett most is olyan a szélfútta, szürke ég, mint három nappal ezelőtt azon a délután lehetett. Bár Kata mindenáron lebeszélt volna róla, végül eljöttem ide. Ahogy közeledtem, egyre lassultak a lépteim, mintha láthatatlan indák nyúltak volna ki a földből, hogy a lábamat körbefonva megállásra kényszerítsenek, és távol tartsanak ettől a helytől. Mégis ideértem. A teret szegélyező, régen zöldellő fák őrként vigyázhatták a környéket, most holtan csak az egymással versengő, hangos fekete madársereg rút tartópóznái.
Neszezést hallok, az egyik bokor alján sérülten menekülő cinkét üldöz egy varjú. A kismadárnak esélye sincs. Kíméletlenül lecsapna rá, de ebben a pillanatban a közeli fáról hangos szárnysuhogással megérkezik egyik társa. Szembefordulnak egymással, harcias károgásuk betölti a teret.
– Takarodjatok! – kiáltok rájuk feléjük lépve, erre először ijedten arrébb szökkennek, majd a levegőbe emelkednek, távolodó, dühödt rikácsolásuk már nekem szól. A cinke a bokor tövében gubbaszt.
„Ennyit tehetek érted, kispajtás! De érted ennyit legalább tehettem”, gondolom keserűen.
Elindulok a tér közepe felé. Az eddigieknél is rosszabb érzés fog el, ahogy közeledem a lerobbant játszótérhez.
A használhatatlan játékok látványa nemcsak az idő múlásáról és a pusztulásról, de a szándékos, erőszakos rongálásról is tanúskodik. A mászókákat beborító rozsda olyan, akár az alvadt vér, a kitépett, fel-lenyúló vasdarabok éles fogakként merednek rám. A libikóka egyik ülőkéje félig, a másik teljesen hiányzik. A közelében lévő csúszdára felvezető létra több foka törött, ráadásul egy helyen kettő közvetlenül egymás után, így a feljutás lehetetlen. Jobb is így: az oxidált fémlap úgysem csúszik már. A csúszdától jobbra egy hinta mereszti a földbe rozsdamarta, érdes, rovarszerű lábait. A két egykori ülőkéből egy maradt, ha megfelelő irányból érkezik egy nagyobb szélfuvallat, a hinta hangosan csikordul egyet, ami olyan, mint egy nő fájdalmas sikolya.
Körbenézek. A környező bokrok meg-meglebbenő leveleinek fonákja hidegen villan a szürkeségben, a cserjék érzéketlen hallgatással állják körbe a gazos területet, melyet virágok keserű illata leng be. A fák, a bokrok lelketlen tanúk, akármi is történik, nem beszélnek.
Egyszerre úgy tűnik, mintha egy leszakított nyakláncon csillanna meg a felhők mögül egyetlen pillanatra előbukkanó Nap, de nem: csak egy elhajított alufólia széle látszik ki a gyomos fűből.
Haladok tovább. Bár a józan ész visszatartana, nem tudok nem közelebb menni. Kiszárad a szám, görcsbe rándul a gyomrom.
„Talán néhány méterre történhetett?”, kérdem magamban.
Aztán a hinta mellett meglátom azt a helyet, azt az embernyi foltot a letaposott fűben. Megdermedek, és ahogy magam elé bámulva elképzelem, ami lejátszódott, kihagy a lélegzetem. A kezemre nézek, látom, remeg. Elfordítom a fejem, előrehajolok, és összeszorított foggal a térdemre támaszkodom.
Időbe telik, mire mozdulni tudok. Felegyenesedem, látom, hogy az ég még inkább elsötétül. Szél támad, nagy, erősödő förgeteg. A magasban sötétszürke felhők vonulnak, a rikácsoló varjak verdeső szárnyukkal is egyre nehezebben egyensúlyoznak a hevesen mozgó, gyakran egymáshoz verődő ágakon. Száraz kérgük pattogva törik szét, a gallyak meztelenül lengenek tovább a szélben. A bokrokon lenn is végigvág a légáramlat, a levelek most már kivétel nélkül mind élesen csillogó fonákjukat mutatják, melyek fenyegető, fényes késekként villódznak a levegőben. Egy vastag ág megreccsen, majd hangos puffanással ér földet, az eddig rajta ülő madarak felszállás közben fülsértő károgással siratják az egykori táborhelyet.
Hiába próbálok gátat vetni neki, kavarognak bennem a gondolatok: akárhová nézek, ugyanaz a jelenet pereg le előttem.
A szél kéjsóvár erőszakkal támad a hintára, mely élesen felsikoltva kileng. Teljes súlyával ránehezedik, és beléhatolva megtaszítja. Az orkán vadul felüvölt, a hinta ütemesen lengeni kezd, előre-hátra, előre-hátra, az őt mozgató erő nem hagy alább, sőt, egyre fokozódik, gyorsul, a hinta sikolya is egyre hangosabb, de a szél zúgása ezt is felülmúlja, majd még egy utolsó nagy lökés következik. Végül elfogy a förgeteg ereje, hördül egyet, szuszogva elereszti áldozatát, és gyorsan odébbáll.
A hirtelen beálló csendben esőcseppek hullanak a tájra. Először csak néhány csepp érkezik, aztán úgy záporozik a földre az eső, mint egy zokogás.
Szétnézek ezen a kietlen vidéken, tekintetem még egyszer megállapodik azon a részen ott, a hinta mellett. Behunyom a szemem, és a sötét ég felé fordítom az arcom.
Esik. Sós ízt érzek a számban.
Igaza volt a feleségemnek. Nem lett volna szabad eljönnöm ide. Soha.