Fulekitamasirasai

Pro bono

 

 

Az utóbbi napokban csak vergődtem. Az elutasítottság, a megalázottság, a szégyen, és hogy mégis úgy kívánom, szinte megőrjített. Az elején persze megpróbáltam párszor felhívni, de nem vette fel. Később azt gondoltam: kár volt! Ezzel is csak hülyét csináltam magamból. Vagy nem? A franc tudja, szét vagyok esve.

Most meg itt áll tőlem húsz méterre a fákkal szegélyezett szökőkútnál. Még nem vett észre. A torkomban dobog a szívem, nyelek egy nagyot. Oda kellene mennem! Egy padra támaszkodva beszélget a barátnőjével. Az a kockás szoknya van rajta, amit akkor viselt, amikor először csúsztattam be a kezem a lába közé. Hú, az milyen volt! Hogy viselheti ezt ma is? Olyan, mintha a parfümje illatát érezném, de lehet, hogy csak beképzelem az egészet. Szőke haja hátul most is feltűzve. A tarkóját nézem. Brutál szexi! Emlékszem a kacajára, amikor meztelenül az ágyon fekve ráhajoltam, és finoman beleharaptam a nyakszirtjébe. Aztán újra és újra. Ami meg utána jött… Érzem, hogy történik valami a gatyámban, ez tiszta őrület!

„Ne képzelegj, te barom, csinálj végre valamit!”, bődülök el belül, közben az arcomba tódul a vér.

Végre elindulok felé.

Amióta Niki közölte, hogy vége, nem állok szóba se a haverokkal, se anyámékkal. Miután hazaérek a suliból, bevonulok a szobámba, és órákon át bámulom a mennyezetet. Szerencsére ilyenkor nincs otthon senki. Időnként próbálok játszani a gépen, de miután állandóan csak szívok a Battlefielddel, és ilyenkor majdnem szétverem a billentyűzetet, inkább hagyom az egészet, és eljövök otthonról. Egy idő után folyton azon a játszótéren kötök ki, ahol szakított velem. Gyűlölöm azt a helyet! Ahogy őt is.

Mielőtt fölszedett, nemhogy átlagosnak, de mindig is totál gyökérnek tartottam magam.

– Ne azt a fogót add ide, a másikat, nem látsz? Hogy lehet valaki ilyen értetlen? – hallom most is apám hangját. A fogó helyére persze szinte bármi mást behelyettesíthetünk, nemigen tudtam olyat csinálni, amivel elégedett lett volna. Általában csak útban voltam neki, ha épp itthon volt, és összefutottunk a lakásban. Ha meg valami miatt segítenem kellett, kábé két perc múlva megbánta, és ennek megalázó módon tudott hangot adni. Pedig ennyire nyomorék szerintem azért nem voltam, inkább neki nem volt se kedve, se türelme hozzám. De amikor összejöttem Nikivel, apám viselkedése megváltozott. Valószínűleg annyira életképtelennek tartott, hogy el sem tudta volna képzelni, hogy valaha is lesz csajom, úgyhogy azóta békén hagyott, és inkább csak gyanúsan méregetett. Kérdezni nem kérdezett semmit.

Tudom, nem minden srác van ilyen viszonyban az apjával, de egyszer nagyon meglepődtem.

– Mit kaptál a születésnapodra? – kérdeztem egy éve Kornélt a családi összejövetelük után.

A legjobb barátomnak velem ellentétben mindig is határozott tervei voltak. Régóta tudja, hogy pilóta akar lenni, ezért aztán évek óta szimulátorozik, rohadt jól beszél angolul, most épp Dániába készül, hogy ott fejezze be a gimit, és aztán ott, vagy valahol másutt külföldön járjon egyetemre.

Sorolta, hogy miket kapott.

– Apámtól meg egy angol nyelvű könyvet az utasszállítókról – mondta.

Azt hiszem, ebben a pillanatban nemcsak a szemem nyílt nagyra, de a szám is eltáthattam, ő legalábbis elég hülyén nézett vissza rám.

– Mi van? – kérdezte.

– Semmi, az tök jó – válaszoltam, és elkaptam a tekintetem. Égett a pofám, ezért inkább lehajoltam, és úgy tettem, mintha meg kellene kötnöm a cipőfűzőmet.

Hát, igen, lesokkolt, hogy Kornél az apjától külön is kap valamit. Nálunk anyám adta oda az ajándékomat az Apád nevében is! mondat kíséretében, mivel a legtöbbször ilyenkor sem volt otthon. Akárhogy is, igazából nyilván fogalma sem volt, mit rejtett az aktuális csomag. Kornél bírta az apját, ez előttem is világos volt, de ez a gesztus akkor valahogy mégis szíven ütött.

Nagy szívás volt az is, hogy nem mertem a lányokkal beszélgetni. Ha véletlenül mégis, abból nem sok jó származott. Amit a szemükben láttam… Inkább hagyjuk! Nem próbálkoztam, mert úgyis kioffoltak volna. Pedig…

Nagyon bejött egyszer az egyik kiscsaj a suliból! Mindig a következő megállónál szállt fel a villamosra reggelente, és ha tehette, ugyanott állt. Így aztán egy kis idő után tudtam úgy helyezkedni, hogy épp optimális távolságra legyek tőle, hogy bámulhassam. Amikor aztán a Kossuth téren leszálltunk, végig pár lépés távolságot tartva követtem, míg be nem értünk a gimibe. Minden áldott reggel megfogadtam, hogy odamegyek hozzá, de sose volt hozzá bátorságom. Legalább fél évig ment így. Majd egyszer egy magas sráccal együtt kezén fogva jöttek velem szembe a városban…

Niki az egyik matekóra előtt szólított meg:

– Neked van wifid?

Felnéztem a telefonomból. A full szexi tizenegy cés szőke csaj állt előttem. Azt hiszem, jó, hogy épp a falnak támaszkodtam a folyosón abban a tízperces szünetben. Niki a Na, ő olyan, aki aztán végképp szóba sem jöhet! kategóriába tartozott a lányok közt, bár ez a megfogalmazás se teljesen korrekt, hisz nekem, ugye, senki más se jöhetett volna szóba. Összekoccant a térdem, ahogy a tutajos szemével rám nézett. (Ezt a kifejezést egyszer apámtól hallottam, aztán Kornélnak is elmagyaráztam, hogy a tutajos „faszállító” jelentéssel bír, csak a helyes értelmezéshez nem mindegy, hogyan tagoljuk a szót… Ősi cucc, de jól hangzik! Tessék, csak tanultam apámtól valamit!)

Volt netem, úgyhogy kölcsönadtam neki a mobilom, amíg megnézett valamit. Amikor végzett, azt kérdezte:

– Jöttök a haveroddal a hétvégén a Krómba? Kornélnak hívják, ugye?

Bólintottam, mert megszólalni nem tudtam, közben igyekeztem nem a dekoltázsába bámulni.

„Basszus, ezek szerint azt is tudhatja, hogy én ki vagyok?”, futott át rajtam.

– Akkor szombaton! – búcsúzott, én meg csak hülyén néztem utána.

Fogalmam sem volt, mi vár rám a Krómban. Nyilván az alkoholnak is volt benne szerepe, de maradjunk annyiban, hogy akkor csókolóztam életemben először, és hogy Niki nem csak a számat csókolta azon az estén. Eszméletlen volt, ahogy a későbbiekben bevezetett a „csodák birodalmába”, ő ugyanis így nevezte. Meglepő, hogy onnan kezdve éjjel-nappal állt a cerkám?

Nem kérdeztem, Niki meg nem mondta, hogy miért épp én. De hogy a dolog jót tett a hírnevemnek, az biztos, én legalábbis úgy láttam, hogy mindenki máshogy néz rám. Mondom, még apám is otthon. Olyan érzés volt, mintha szárnyam nőtt volna! Kiderült, hogy egy csomó dologban jobb vagyok, mint gondoltam: úgy ment a foci tesiórán, mint még soha, percek alatt megjavítottam anyám biciklijét, amivel máskor apám vagy fél órát kínlódott, sőt, tényleg durva, de még Kornélnak is én segítettem az egyik matekháziban.

Amikor pedig együtt voltam Nikivel! Mondjuk, gyorsan ráéreztem a dolog ízére, az tény, meg az is, hogy ő meg nem az a szégyellős fajta. Pontosan tudja, mi kell neki, és meg is akarja kapni. Hát, megkapta! A lehető legtovább nyújtva, gyönyörködve néztem, ahogy elélvez. Újra és újra.

Az, hogy ezek után egy hete minden előzmény nélkül szakított velem, teljesen kikészített. Jó volt, ennyi volt, mondta. Összejött valaki mással. És hogy örülhetek, hogy személyesen mondja el, nem telefonon vagy Messengeren. Ja, és hogy ne keressem többet. Aztán lelépett, én meg ott maradtam összetörve azon a rohadt hintán. Nem tudom, meddig ültem ott, ahogy arra se nagyon emlékszem, hogy kerültem végül haza.

És most itt áll előttem. A suliban levegőnek nézett, ha összefutottunk. Mondjuk, ott nem is mertem volna odamenni hozzá a többiek miatt. De most már nincs mese! Kicsit csodálkozva figyelem, ahogy rakom a lábam, egyiket a másik után.

„Ezek szerint tényleg megyek!”, állapítom meg riadtan.

De aztán a düh, a szégyen és a vágy erőt ad. Még pár lépés, most már a melltartója pántját is látom átsejleni a hátán a blúza alatt.

– Ajaj, asszem, téged keresnek! – mondja neki a barátnője, miután észrevesz.

Niki ekkor fordul felém.

– Oké, akkor ezt inkább rátok bízom – teszi hozzá a barna hajú lány, és kissé eltávolodik tőlünk, persze úgy, hogy azért minden szót hallhasson.

Leszarom!

Ott állunk egymástól egy méterre, de annyira zavarban vagyok, hogy egy hang se jön ki a torkomon.

– Mit akarsz? – kérdi Niki bosszúsan ráncolva a homlokát. – Megmondtam, hogy ennyi volt, emlékszel?

Szeretem és gyűlölöm, és ezt is el akarom mondani neki, de csak bénultan bámulom.

„Milyen régen láttam ilyen közelről! Elképesztő, hogy hat rám!”, gondolja valaki a fejemben, pedig én mondani akarok neki valamit. De mit is?

– Én ezt nem értem – nyögöm. – Nem lehet vége.

Kapar a torkom, és könnybe lábad a szemem.

– Csináltam valamit? Vagy mi, mi történt? – dadogom.

Oldalra pillantok, a barátnő továbbra is megvető mosollyal, szánakozva néz rám. Ahogy egy pillanatra feltámad a szél, tényleg Niki illatát érzem. Bár ne érezném!

– Semmit nem csináltál, egyszerűen ennyi volt, oké?

Olyan fakó és érzéketlen a hangja, mintha a világ legjelentéktelenebb dolgáról beszélne. Ezt egyszerűen nem hiszem el!

– Ami köztünk volt, az neked semmit sem jelentett? – fortyanok föl. – Én nem úgy láttam!

Az összegyűlt könnyet próbálom úgy kitörölni a szemem sarkából, mintha csak egy belerepült bogarat akarnék kiszedni onnan.

– Dehogynem. De azt megkaphatom mástól is, tudod?

Megnyúlt arccal bámulok rá. Hidegen néz vissza.

– Hogy lehetsz ilyen? – Olyan értehetetlen és valószínűtlen az egész, hogy nem tudom, ezt csak gondolom, vagy hangosan ki is mondom.

– Ilyen vagyok és kész, semmi közöd hozzá! – feleli emelt hangon, én pedig csodálkozva pillantok rá.

„Ki ez a lány?”, kérdem magamban értetlenül. Az érzéseim kiülhetnek az arcomra, mert szinte fenyegetően teszi hozzá:

– Nem kell mindent tudnod, pro bono srác!

– Tessék?

Olyan gúnyos hangon folytatja, amilyet soha életemben nem hallottam.

– Oké, ha ennyire akarod, elárulom. Tudod, a barátnőmmel megállapodtunk abban, hogy félévente felszedünk egy olyan nyomi arcot, mint például te, hogy egyszer az életben nektek is lehessen egy ilyen csajotok. Vágod? Mint az ügyvédek, akik időnként ingyen vállalnak el egy-egy ügyet. Rád esett a választásom, úgyhogy örülj! De ennyi volt.

Ugyanúgy koccan össze a térdem, mint amikor megszólított a folyosón, gyorsan leülök a szökőkút szélére.

– Ti betegek vagytok! – szakad ki belőlem.

– Na, látod, ugye, hogy az a legjobb, ha semmi közünk egymáshoz! – folytatja ugyanazzal a gúnnyal a hangjában. – Ja, azt azért jobb, ha tudod, hogy ez a suliban sem titok. De ha valaki ilyen csíra! Különben azt hittem, elmondták neked. Na, csá!

Vidáman pillant a másik lányra, összenevetnek, és gyorsan lelépnek.

Nem térek magamhoz, csak bámulom a vízsugarakat.

„Pro bono srác. Aha. Fasza.”

Kell egy kis idő, mire a döbbenet és a mindent kitöltő üresség után végre gondolni is tudok valamit. Amikor viszont beindul az agyam, hihetetlen dolog történik: ahelyett, hogy szokásomhoz híven nyakig merülnék az önsajnálatban, meglepően gyorsan rájövök két dologra. Az egyik, hogy itt nem nekem kell szégyenkeznem! A másik pedig… Úgyhogy bár korábban elképzelhetetlennek tűnt, megnyugodva, egyenes gerinccel indulok haza.

Pár nap múlva a városban járva meglátok egy lányt a villamosmegállóban.

„Milyen szép, és milyen kedves arca van. Hátha még normális is!”, fut át rajtam, és rámosolygok.

A tekintete nem biztat semmivel, de nem is elutasító. Úgyhogy veszek egy nagy levegőt, és elindulok felé.