Fulekitamasirasai

A jótevő

Ottó hosszú percek óta üveges szemmel maga elé bámulva ült a horgászszéken. Teste előregörnyedt, kócos, ősz haját időnként végigborzolta a nádas mögül előbújó szél.

– Vége van! – jelentette ki lemondóan, és elszorult a torka.

Ekkor különös érzés kerítette hatalmába. Ahogy felnézett, fura örvénylést vett észre.

– Hát, ez meg mi? – hüledezett. Hátra dőlt a széken, izgatottan simított végig elhanyagolt szakállán, aztán teljesen megmerevedett, mert amit látott, több volt, mint zavarba ejtő. A tó vizéből egy fekete öltönyös, kalapos, ötvenes férfi bukkant fel ernyővel a kezében. Ahogy a partra lépett, látszott, hogy mindene teljesen száraz.

Ottó eltátotta a száját, és nagyokat pislogott.

– Ugye, maga lát engem? – kérdezte a kalapos. – Úgy tűnik, igen – tette hozzá tárgyilagosan, miközben Ottó gerincén szokatlan bizsergés futott végig, és a megdöbbenéstől képtelen volt megszólalni, csak a szemöldöke húzódott egyre magasabbra. – Remek! Na, és hogy akar meghalni?

– Az autómmal nekihajtok egy fának – válaszolta Ottó gépiesen, bár nem értette, a víz alól érkezett úrnak honnan van erről tudomása, és azt se, miért árulta ezt el neki.

– Igen, a pasik általában elég durvák – jegyezte meg a kalapos rekedtes hangon. – És magának miből lett elege? Úgy látom, jól néz ki, majdnem teljesen egészséges. Család?

– Már nincs.

– Munka?

– Az se.

– Érdekes! Többen vannak így ezzel mostanság – merengett a kalapos.

„Elment az eszem, vagy látomásom van?”, kérdezte magában Ottó, és mint mindig, ha ideges volt, a szakállát simogatta.

Egyszerre kirázta a hideg.

– Dehogyis, nyugodjon meg, minden a legnagyobb rendben, én tényleg létezem! Csak nem mindenkinek! – válaszolta meg a kalapos Ottó gondolatban feltett kérdését. – Mit mondott, hogy is hívják? Kohári Ottó?

– Még nem mondtam. De igen, az vagyok – felelte a férfi elképedve. – Honnan tudja?

– Óh, én tudok egysmást, tudja, sokfelé járok – hangzott a kitérő válasz.

– Aha – dünnyögte Ottó, és bizalmatlanul méregette a másikat.

„Hogy a fenébe bukkanhatott ki ez a fickó a vízből?”, tépelődött. „Ráadásul száraz ruhában!”

Ilyen öltözetet sem látott még eddig, és az idegen tekintete is zavarba ejtette.

„Fura”, gondolta, „meg nem tudnám mondani, milyen színű a szeme. Hol ilyennek, hol olyannak látszik. De az a legkülönösebb, hogy annyira ismerősnek tűnik, bár fogalmam sincs, honnan.”

– És maga ki? – bökte ki végül.

– „Az erő része, mely / Örökké rosszra tör s örökké jót művel” – szavalta a másik gúnyosan, és megemelte hozzá a kalapját. – Az a Goethe nevű pasas legalábbis így fogalmazta meg. Egyébként hívjon csak Bélának. Ördög Béla, jó lesz így? – érdeklődött bátorító hangon.

– Jó – válaszolta Ottó meggyőződés nélkül. Nem igazán értette, mit hadovál a másik.

– Szóval, kicsit még nézelődik itt, aztán annyi? – kíváncsiskodott tovább a kalapos, és csettintett hozzá egyet.

Az éles hang messzire szaladt, és végigfodrozta a felpezsgő víztükröt. Ottó csodálkozva követte a szemével a különös, apró hullámokat. Ilyeneket még sose látott, pedig eleget ült a vízparton.

– Így terveztem, igen.

– Hát, a maga dolga. De nem lenne jó maradni még egy kicsit? Halott sokáig lehet. Hány éves? Ötvenegy?

– Honnan tudja? – méregette Ottó megint gyanakodva az idegent. – Na, mindegy! – szólalt meg kis szünet után, és lehajtotta a fejét. – Elegem van az életemből. A fájdalomból. Nem akarom tovább elviselni.

Hunyorogva felnézett az égre, nyelt egyet, úgy folytatta.

– A feleségem… Na, mindegy! – Megköszörülte a torkát. – A lényeg, hogy annak is vége.

– Ó, igen, felrémlik az a csodálatos pillanat, amikor a szerető nyakkendője előkerül az anyósülés alól, igaz? – kérdezte együttérző mosollyal, mézesmázos hangon a kalapos.

Ottónak ökölbe szorult a keze.

„Honnan tud erről is?”, akarta kérdezni, de érthetetlen módon sosem tapasztalt nyugalom öntötte el, és csak bólintott.

– A fiammal is összevesztünk, tudja, ő már évek óta külföldön él. Az utolsó találkozásunkkor is veszekedtünk.

– Talán nem kellett volna kiutálni a barátnőjét! – kommentálta az elhangzottakat az idegen.

Ottó néhányszor végigsimított a szakállán.

– Amikor a fiam elment, már sötét volt és esett. Ahogy a függönyt félrehúzva utánapillantottam, ő meg csuromvizesen visszanézett rám, olyan volt, mintha a fiatalkori önmagamat láttam volna. A makacssága is ugyanaz. Azt mondtam neki, hogy az a lány nem a mi fajtánk. Tudom, hogy ezt soha nem bocsájtja meg! – Erre a gondolatra összeszorult a szíve. – Mindegy! – tette hozzá.

– Kicsit idegesítő ez a sok mindegy! Unalmas – húzta el a száját a kalapos, de Ottó nem zavartatta magát, és folytatta, talán azért, hogy utoljára végiggondolva mindent, megtehesse, amire elszánta magát.

– Barátaim sincsenek.

– Kiderült, hogy gazember volt mind, ugye? – érdeklődött a kalapos túlságosan is megértően.

– Hát, ahogy vesszük. Az egyik mindenképp. Az átkozott! – szűrte a szót a fogai között Ottó, közben az egekbe szökött a pulzusa. Nagy levegőt vett, felsóhajtott. – Mindenesetre számítani nem lehetett egyikőjükre se. Mondjuk, a hirtelen hangulatváltozásaimat az utóbbi időben nem lehetett könnyű elviselni, az igaz. Én se értettem, hogy lehetett, hogy egyszer kenyérre lehetett kenni, másnap meg a legjobb volt engem messze elkerülni – morfondírozott, majd a kalaposra nézett. – Magányos vagyok, igen. Ezt akarta hallani? – kérdezte, de nem kapott választ. – A munkám meg… A feleségemmel emiatt is sokat veszekedtünk. Mi a baj azzal, ha valaki elégedett azzal, amit csinál, és nem akar „feljebb lépni”, mindig ezt mondogatta, „feljebb lépni”, most mondja meg?

A zsebébe nyúlt, és elővett egy nejlonzacskóba csomagolt kenyérdarabot. A héja penészes volt.

„Feljebb lépni”, gondolta megint, és nagy lendületet vett, hogy messzire hajítsa a vekni végét, de aztán meggondolta magát. Apró darabokat tépett le a kenyérből, és a parthoz közel dobta őket a vízbe. Az apró küszök másodpercek alatt elfogyasztották a váratlan táplálékot. Csak amikor a halak odébbálltak, tette hozzá:

– Aztán meg persze kirúgtak.

– Lehet, hogy ebben az italnak is volt egy kis szerepe, nem? Ami még munka előtt le-lecsúszott. Kezdetben hetente kétszer-háromszor, aztán meg mindennap, ugye? – kérdezte az idegen barátságos arcot vágva.

– Meglehet. De hát valami azért kell az embernek, nem? – válaszolta Ottó méltatlankodva, és széttárta a karját. – Hát, így áll a helyzet. Elég volt. Egyébként is: nem fogok hiányozni senkinek.

Legyintett. Úgy tűnt, befejezte, kis hallgatás után azonban folytatta.

– Tudja, volt egy pont nemrég, amikor azt hittem, még jóra fordulhatnak a dolgok. Ne kérdezze, miért, mert nem tudnám megmondani! Olyan hangulatban voltam, hogy azt hittem, minden rendbe jöhet. Én hülye! Így aztán tegnapelőtt virágot vettem a feleségemnek, tudja, a kedvencét.

– Sárga rózsát! Hármat – vetette közbe az idegen mutatóujját jelentőségteljesen felemelve.

– Úgy, úgy! – helyeselt Ottó. – Magam mellé tettem őket az ülésre, aztán amikor valami miatt nagyot kellett fékeznem, leestek onnan. Amikor lehajoltam értük, akkor találtam meg azt a sárga nyakkendőt. Soha életemben nem rándult úgy görcsbe a gyomrom, alig bírtam utána felegyenesedni! Merthogy az a nyakkendő az egykori legjobb barátomé volt, tudja? Megismertem a foltot a fonákján, amit véletlenül az én cigarettám égetett bele pár éve, amikor együtt mulattunk. Gyönyörű, mi? A legjobb barátom! – kiáltotta Ottó.

Hevesen vert a szíve.

„A legjobb barátom!”, ismételte meg magában, aztán köpött egyet.

– De az volt a legrosszabb, hogy a feleségem nem is próbálta tagadni a dolgot. Ez még szebb, nem? Úgyhogy hirtelen végképp minden értelmetlenné vált. Ez az egész! – Körbemutatott a tájon.

„Nincs kiért, miért élni, már csak a szenvedés maradt!”, gondolta a tavon futó hullámokat szemlélve, aztán egyszer csak mintha álmából riadna fel, nyugtalan tekintettel nézett az idegenre.

– De miért mesélem én ezt el magának? – kérdezte indulattól fűtött hangon. A feltámadó haragtól az arcába szökött a vér, de mire felállt, újra az a megmagyarázhatatlan nyugalom töltötte el, ami korábban.

– Tudja, nem is az a rémisztő, amit mond, hanem ahogy mondja! – jegyezte meg a kalapos. – Hát, hát… Beszűkült tudatállapot, azt hiszem, ezt így nevezik a pszichológusok – tette hozzá tudálékos hangon az állát vakargatva.

– Hogyhogy nem rémisztő, amit mondok? – horkant fel Ottó. – Maga szerint van értelme így élni?

– Nézze, kedves Ottó, én szeretem, ha jól megy az üzlet, de azért ilyen könnyen talán mégse kellene feladnia! Hol marad akkor a sikerélmény? Mellesleg: maga hívő?

– Miket hord itt össze? – háborgott Ottó. Végképp nem értette a másikat.

„Mit fecseg ez itt üzletről meg sikerélményről?”, gondolta.

– Nem, nem hiszek istenben! – jelentette ki határozottan.

– Ez megnyugtató! Jó, akkor válaszolok magának. Így tényleg nem sok értelme van élni. De miért nem él akkor másként?

Ez a kérdés jobban meghökkentette Ottót, mint amit eddig átélt a parton. Tátott szájjal állt.

– Levegőt azért vegyen! – szólt rá a kalapos. – Hisz mit veszíthet? Ismerkedjen meg valakivel, annyi magányos nő van! Csalja meg maga is a feleségét! Vagy béküljön ki vele, bánom is én! Hívja fel a fiát, vagy inkább látogassa meg, utazzon el hozzá, és hozza rendbe, amit elrontott! Keressen egy másik munkahelyet! Hátha lesz ott egy-két jó ismerőse is. Csináljon valamit, ember, hisz: a semmiből nem lesz semmi! Aztán ha nem jön be, még mindig ott a fa! – jelentette ki érthetetlenül vidáman, és kacsintott hozzá egyet.

Ottó úgy nézett az idegenre, mintha az végképp megbolondult volna. De valamilyen delejes erő hatására mégis végiggondolta az elhangzottakat.

– Hogy még nagyobb bolondot csináljak magamból, miközben kiröhögnek? – kérdezte. – Arról nem is beszélve, hogy a lakás az asszonyé, a dolgaimat is már a lépcsőházból vittem el. Hova mehetnék egyáltalán? Két éjjel még elaludtam az autóban. Hova mennék, kihez? Meg különben is. Nem, nem, vége van – motyogta maga elé a székbe visszahuppanva –, vége van!

– Ha vége, hát vége! Nekem igazából egyre megy. Akkor, viszlát! – búcsúzott a kalapos, és visszalépdelt a vízbe. A tó tükre hang nélkül simult el felette.

– Vége van! – mondogatta Ottó többször egymás után, aztán összerezzent.

– Elaludtam? – kérdezte fennhangon.

„Sose szoktam itt!”, gondolta, és egy kicsit megszorította a szék karfáját, hogy még szilárdabban a valóságban érezhesse magát.

„Vagy mégsem álom volt?”, kételkedett kiszáradt torokkal újra. „De, elaludtam!”, bizonygatta magának, mert a másik alternatíva, hogy meghibbant, vállalhatatlannak tűnt. Szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje magát.

Miután lassan megnyugodott, igyekezett nem gondolni semmire. Néhányszor becsukta és kinyitotta a szemét. Ezt a látványt akarta megőrizni az utolsó pillanatokra.

– Menjünk! – mondta.

Bepakolt a csomagtartóba, és beszállt.

A fára gondolt, az ő fájára, aminél idefelé jövet leparkolt, hogy először és egyben utoljára közelről is szemügyre vegye. Hányszor elgyönyörködött benne, amikor otthonról a vízhez tartva elhajtott mellette! Egy kanyar utáni hosszabb egyenes szakasz mellett állt, magas, egészséges, vastag törzsű gesztenye volt.

– Itt történik meg hát. Jól van! – mondta ma hajnalban a fának, és mintegy biztatásként és egyben bocsánatot kérve tőle megveregette a törzsét.

Ahogy kifordult a tótól, örömmel állapította meg, hogy ezen az úton úgy, mint máskor, most sem volt forgalom. Ez fontos volt neki, mert egyedül akart lenni. Nyugodtan, egyenletes tempóban vezetett.

Lassan az a kanyar következett. Továbbra sem szeretett volna gondolni semmire, és ez sikerült is neki, szinte kábán, robotpilóta üzemmódban suhant az autójával. Ahogy elhagyta a kanyart, feljebb kapcsolt, és rálépett a gázra, a kilométeróra száztízet mutatott. Még egy kicsit tovább akart gyorsítani, amikor a jobb oldalon az egyik csenevész fán egy fekete öltönyös, kalapos férfit vett észre ernyővel a kezében. A fán ülő alak őt figyelte, és gondtalanul kalimpált a lábával. Ottó a látványtól elképedve önkéntelenül elvette a gázt, és amikor elhaladt a kisebb fa mellett, visszanézett, de már nem látott semmit.

– Mégiscsak becsavarodtam? – kiáltott fel dühösen, közben elsuhant kedves fája mellett is.

Lelassított és megfordult, hogy újra nekifuthasson.

Megint elhagyta a kanyart, már százhúsznál járt, amikor a csenevész fa következett, de most nem ült rajta senki.

„Na, azért!”, gondolta Ottó dacosan, és amint meglátta a gesztenyefát, kikapcsolta az övét.

Már egész közel volt, de épp mielőtt becsukta volna a szemét, és félrerántotta volna a kormányt, egy összetéveszthetetlen, rekedtes hang szólalt meg a fejében.

„De miért nem él akkor másként?” – kérdezte a kalapos.

Ottó tövig nyomta a féket, az autó kerekei fájdalmasan felsikoltottak. A férfi nem azon csodálkozott, hogy a következő pillanatokban addigi élete képkockái peregtek le előtte, hanem hogy egy másiké is, amiben boldognak látta magát. Mire a káprázat véget ért, a kocsi hosszú csíkokat húzva jóval a fa után állt meg az út szélén. Ottó verítékben úszva, meredten bámult maga elé egy darabig, aztán ráborult a kormányra, és lehunyta a szemét.

Sokáig nem mozdult, a csöndben csak lassan csillapodó szíve dobogását hallgatta. Nagy nehezen kiszállt, és remegő térdekkel visszabotorkált a gesztenyefához. Megállt előtte, felnézett rá, majd közelebb lépett hozzá, és átölelte.

Odafenn egy vastag ágon a lombok takarásában a kalapos állt. Egy darabig némán, kaján vigyorral szemlélte a férfit, aztán benyúlt a zsebébe, és elővette a sárga nyakkendőt. Megfordította, diadalittasan pillantott a cigaretta által égetett foltra, majd gúnyosan felkacagott.