Fulekitamasirasai

A sziget

 

 

„Az embernek gyakran az az igazi élete,

amit nem áll módjában élnie.”

Oscar Wilde

 

 

A szigetet ábrázoló képet a legjobb barátomtól kaptam az eltűnése után egy héttel. Szilveszter a húgát kérte meg, hogy ha történne vele valami szokatlan, juttassa el hozzám a festményt. Evelinnel egy gyorsétteremben találkoztunk, mindketten döbbentek és tanácstalanok voltunk. Miután letette elém a csomagot, zavartan babrált a gyűrűivel, a homlokán hol összeszaladtak, hol kisimultak a ráncok.

– Van ötleted, mi lehet vele? – kérdezte.

Szótlanul felvontam a vállam, és nemet intettem.

– És ez a kép? – folytatta az előttem heverő küldeményre mutatva.

Erre is csak megráztam a fejem.

Amikor Szilveszternél jártam, az íróasztala melletti falon lógó kisméretű festmény rendre magára vonzotta a tekintetem. A képen látható sziget talán inkább egy folyó, mintsem egy tó közepén emelkedett a víz fölé, rajta dús, zöld növényzet, a háttérben egy kisebb erdő. Mindig úgy gondoltam, hogy a fák sűrűjében egy faház is megbújik, talán mert a part mellett ringó csónak látványa valamiért ezt a képzetet keltette bennem.

– Ezt hol szerezted? – mutattam az igéző tájra, amikor úgy fél évvel ezelőtt észrevettem a lakásában a régi keretbe foglalt képet.

– Egy bolhapiacon. Az a különös, hogy igazából fizetnem sem kellett érte. Néhány könyvet vettem egy idős asszonytól, ő kérdezte meg, hogy nem akarom-e a festményt ráadásul. Pedig nem rossz, igaz?

Egyetértettem. Olyannyira, hogy ha ezután nála találkoztunk, előbb-utóbb a sziget előtt kötöttem ki, amit Szilveszter mindig hamiskás mosollyal nyugtázott, de nem szólt semmit.

Hogy a barátommal mi történt, igazából senki sem tudta. Egy keddi napon kellett volna a szüleinek segítenie, de nem ment el hozzájuk, a telefonját meg nem vette fel. Másnap az anyukája hívott nagy aggodalmak közepette, hisz mint mondta, „gondolkodásmódban” én álltam a fiához a legközelebb. Egyébként ugyanolyan koravénnek tartott, mint a fiát, és nem is teljesen alaptalanul. Röviddel ezután a rendőrök is kihallgattak, de se én, se más nem tudott mondani semmi használhatót. Bár az események megdöbbentettek, és a szülők kétségbeesését szörnyű volt látni, igazi szomorúságot nem éreztem, mert valamiért biztos voltam benne, hogy Szilveszternek nem esett baja.

Az világos volt, mennyire untuk mindketten azt a rutinok és kényszerek alapján működő, spontaneitást nélkülöző felnőttlétet, amibe pár éve belecsöppentünk, és amibe, érthetetlen módon, az „öregekhez” hasonlóan rövidesen nyakig belesüppedtünk. Az is igaz, hogy ezt az életet Szilveszter nálam is rosszabbul viselte. De hogy valami hülyeséget csináljon, azt kizártnak tartottam.

A képet először én is az íróasztalomnál lévő falra akasztottam, de a laptopomon végzett munka vagy épp a szabadidőm nagy részét kitevő számítógépes játékok alatt olyan sokszor tévedt rá a tekintetem, hogy végül inkább áttettem az olvasósarokba. A reggeli napsütés, de este az olvasólámpa fénye is különös hangulatot kölcsönzött a keretbe foglalt tájnak.

„Vajon miért akarta, hogy ez a kép hozzám kerüljön?”, kérdeztem magamban újra és újra a sziget fáit fürkészve. Mivel a festményről a rendőröknek is említést tettem, elvitték, hogy megvizsgálják, de meglepetésemre egy hét múlva visszaadták. Ezek szerint nem tulajdonítottak neki jelentőséget.

Amikor pár nappal később a szeptemberi alkonyatban a fotelben ülve ránéztem, eleinte csak különös borzongás suhant át rajtam. Letettem a könyvet, és újra a festményre pillantottam. Utólag már magam sem értettem, miért telt olyan hosszú időbe, mire rájöttem, mi volt az, ami zavart: a képről eltűnt a csónak! Ijedtemben felálltam, és megkövülve meredtem arra a helyre, ahol lennie kellett volna.

– Ez lehetetlen! – motyogtam magam elé. Meglehetősen felzaklatott a dolog, hisz biztos voltam benne, hogy a ladik eddig ott volt a képen. Most viszont akárhányszor csuktam be és nyitottam ki a szemem, csak a hűlt helyét láttam.

Idegességemben felhívtam a szüleimet. Nem mintha a felfedezésemet akartam volna megosztani velük, hanem hogy lássam, tényleg magamnál vagyok-e. De a beszélgetés során jól hallhatóan nem tűnt fel nekik semmi, ahogy nekem se. Úgy döntöttem, jobb, ha nem kínzom magam tovább, és lefeküdtem.

Másnap reggel az első utam az ágyból a képhez vezetett. A csónak ott ringatózott, ahol mindig. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz. Két észszerű magyarázat kínálkozott. Az egyik, hogy álmodtam az egészet, a másik, hogy tegnap este valami baj lehetett a látásommal. A szememet dörzsölve nyitottam ki a hűtőt, de aztán megállt a tejesdobozért nyúló kezem a levegőben. Egy csomó minden hiányzott a frigóból: a hatos pakk sör, a fél szál kolbász, a kedvenc sajtom és a joghurtjaim.

– Mi az isten? – szakadt ki belőlem, és egy kést felkapva végigjártam a lakást, de sehol senki, a bejárati ajtó zárva, a kulcs a helyén. Hogy a szobába visszatérve miért pillantottam az olvasósarokban függő képre, azt magam sem értettem.

– Itt valami nagyon nem stimmel! – mondtam a tükörbe nézve, miután a fürdőszobában megmostam az arcom. – El kellene mennem egy pszichológushoz?

Úgy tűnt, a munkahelyemen is meglátszott rajtam, ami előző este és hajnalban történt, a kolléganőm ugyanis kissé aggódva kérdezte meg, hogy minden rendben van-e. Valóban iszonyú erőfeszítésmbe került, hogy a bankban hiba nélkül végezzem a napi rutinfeladatokat, pedig az egyetem elvégzése után már ötödik éve dolgoztam itt. Hazafelé kénytelen voltam újra bevásárolni, közben végig azon gondolkodtam, mi lesz, ha a hűtőben lesznek az eltűntnek vélt dolgok. Félve nyitottam ki a frizsidert, de tényleg csak az volt benne, ami reggel, így aztán bepakoltam, amit vettem, majd odaléptem a képhez. A csónak a helyén volt.

Sóhajtottam egyet.

„Ez valószínűleg jó hír”, töprengtem.

Elolvastam az online lapokat, játszottam egy órát, közben örömmel állapítottam meg, hogy a kognitív képességeim itthon is rendben vannak. Némileg megnyugodva megvacsoráztam, tusolás után pedig kényelmesen bevackoltam magam az olvasósarkomba, hogy tovább haladjak az aktuális könyvvel.

Úgy fél órával később nézhettem fel a szigetre. Nem kellett volna: a ladik sehol!

„Tulajdonképpen vicces is lehetne”, gondoltam fanyar mosollyal az arcomon, „ha nem az lenne a tét, hogy normális vagyok-e. Most mi a fenét csináljak?”

Eszembe jutott Evelin. Szilveszter rábízta a képet, hátha mégis mondott neki valamit, ami fontos lehet. Úgyhogy felhívtam.

– Fogalmam sincs, mit akart ezzel. Te is tudod, hogy nem érdekelte a művészet. Az eltűnése előtti napon jártam nála, akkor mesélte, mennyire bírod ezt a festményt, és nevetve tette hozzá, hogy feltétlen adjam oda neked, ha vele valami rendkívüli történne. Akkor mind a ketten röhögtünk ezen – mondta Evelin a telefonba.

– Kösz! – szóltam sértődötten, mert megjelent előttem a két kárörvendő arc.

– Különben neked nem tűnt fel, hogy Szilveszter az utóbbi időben megváltozott? – kérdezte. – Alig beszélt a munkájáról, pedig máskor azt is megtudtam a tőzsde alakulásáról, amit nem akartam. Úgy volt, hogy új barátnő után néz, de abból sem lett semmi. Mintha nem lett volna teljesen itt. Ezt a rendőröknek is elmondtam. Különben még azt a nyanyát is megpróbálták előkeríteni a piacról, tudod, aki a képet furamód ingyen neki adta, de persze nem találták meg – fűzte még hozzá mintegy mellékesen. – Nem mintha azt hinném, hogy neki bármi köze lenne Szilveszter eltűnéséhez.

Evelin szavai elgondolkoztattak. Hogy mit tapasztaltam a képpel és a hűtőmmel kapcsolatban, arról nem számoltam be neki. Tény, hogy Szilveszter az utóbbi hónapokban egy kicsit talán más volt, mint korábban, de én ennek olyan nagy jelentőséget nem tulajdonítottam. Vannak időszakok, amikor én is kicsit más vagyok. Lehet, hogy pont ezért voltunk olyan jó barátok.

Ahogy letettem a telefont, és egy pohár vízért kimentem a konyhába, bosszankodva vettem észre, hogy elfelejtettem kávét venni, ami viszont másnap reggel nagyon hiányzott volna, úgyhogy bár semmi kedvem nem volt, leugrottam a sarki kisboltba. Amikor pár perc múlva visszaérve benyitottam a lakásba, elképedve figyeltem föl rá, hogy a nappaliban jól hallhatóan megy a tévé. Ez azért sem volt lehetséges, mert nemhogy ma, de egész héten nem kapcsoltam be.

Ahogy a kávéval a kezemben a szobába léptem, leesett az állam. A kanapén a dohányzóasztalra feltett lábbal Szilveszter ült, kezében egy doboz sör.

– Már azt hittem, sose érsz haza! – mondta felém fordulva szemrehányóan egy hamiskás mosoly kíséretében, mintha egy házsártos feleség szólalt volna meg, de eszembe se jutott nevetni.

– Hát te? Hogy kerülsz ide? Mindenki téged keres! – hüledeztem.

Örültem, hogy látom, bár el nem tudtam képzelni, hogy jutott be a lakásomba, hisz kulcsa nem volt. Ugyanakkor így az legalább világossá vált, miért volt végig az az érzésem, hogy nem történt baja. Na, de hol volt eddig, és hogy lehet most itt?

– Tudod, néhány dolog megváltozott, például elköltöztem – felelte hetykén, tőle szokatlan hanghordozással, és az olvasósarokban lévő képre mutatott.

– Hogy mi van? – Egyelőre nem tudtam megmozdulni, levegőt is alig kapva álltam tovább az ajtóban.

– A szigetre. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, velem jössz-e.

Megvakartam a fülem tövét. Nem tudtam eldönteni, hogy álmodom vagy ez a valóság, és egy pillanatra mintha a padló is hullámzani kezdett volna. Odabotorkáltam a képhez. A csónak továbbra sem volt a helyén.

– A ladikot most hiába keresed. Azzal jöttem el a szigetről, ilyenkor a folyó partján van kikötve, azért nem látszik – szólalt meg újra. – Ja, bocs a sör, a kolbász meg a többi miatt, de nem tudtam megállni, hogy ne szívassalak! – folytatta kaján vigyorral, és kihörpintette az utolsó cseppeket.

Soha nem láttam, hallottam ilyennek. Valami nem stimmelt. Hogy előkerült, az remek, akármi is van mellesleg ezzel a hülye képpel. De úgy tűnik, Szilveszter megzakkant.

„Mindegy, a lényeg, hogy itt van!”, gondoltam. „Hogy örülnek majd a szülei!”

– Na, de hogy léphettél le egy szó nélkül? Hogy tehetted ezt velünk? Anyukádékkal, a tesóddal? – korholtam, és dühösen kaptam ki a kezéből az üres sörösdobozt. Nagyot reccsent a markomban, ahogy összenyomtam.

– Csak semmi pánik, látod, hogy jól vagyok, nem? Fogjátok fel úgy, mintha külföldre költöztem volna. Váratlanul. – Rám mosolygott, de ez a mosoly egy ismeretlené volt. – Oké, lehet, hogy egy kicsit megváltoztam – tűnődött. – Tudod, amikor először jártam a szigeten, az varázslatos volt! Ahogy egyszer a kép előtt álltam, arra gondoltam, bárcsak elszökhetnék innen valahová, ahol nincs mókuskerék, képmutatás, a bizonytalanságunkat kompenzáló fontoskodás. Ahol úgy élhetnék, ahogy még néhány éve is gondoltuk. Ekkor történt. Valahogy magába szippantott a sziget, és úgy éreztem, ott ismét szabad és igazán önmagam lehetek. Ezért kellett újra és újra visszatérnem oda – szólt maga elé bámulva, és hallgatásba merült. Látszott rajta, hogy gondolatban messze jár. Aztán kinézett az ablakon, kinn már erősen sötétedett, és úgy folytatta.

– Téged is elvarázsolt az a hely, ne is tagadd!

Szinte vádló pillantást vetett rám.

„Ez az arc mintha nem is Szilveszteré lenne!”, futott át rajtam.

– Gyere velem, megmutatom, milyen igazából! – mondta különös izgalommal a hangjában. Felállt és felém nyújtotta a kezét.

Ijedten léptem hátra.

– Mit hablatyolsz itt? – kiáltottam rá.

Egy pillanatra elfordult tőlem. Amikor újra találkozott a tekintetünk, ismét a régi, az igazi Szilvesztert láttam.

– Miért menjek veled oda? – kérdeztem a festményre mutatva.

– Hogy te is boldog lehess. Hisz egyformán gondolkodunk a világról! Szerintem ezért hat a sziget rád is úgy, mint rám – válaszolta.

Zavartan simítottam hátra a hajam.

– A sziget megmagyarázhatatlanul vonz engem is, elismerem. Az is igaz, hogy régen nem ilyen életről ábrándoztunk. De úgy látszik, ez van. Fogadd el! Én különben sem akarok úgy eltűnni, mint te! – jelentettem ki határozottan. – Tényleg képes voltál egy illúzióért itt hagyni mindent? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ez őrültség! Nem tűnik fel?

Erre megint megváltoztak a vonásai, gúnyos mosollyal mért végig. Röviden a képre, majd újra rám pillantott. Fogalmam sem volt, mire gondol.

Rángások futottak végig az arcán, nyelt egy nagyot, ami nála mindig az izgatottság jele volt, és motyogott valamit, amit nem értettem.

– Ha nem, hát nem. Attól egy másik sört még hozhatnál! – szólalt meg végül sötéten az a valaki, aki egykor a barátom volt.

Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, aztán elindultam a konyhába.

„Vajon hogy téríthetném vissza önmagához? Vagy hagyjam rá, és egyelőre tegyek úgy, mintha hinnék neki, és vele akarnék tartani? A többit a pszichiáterek majd remélhetőleg megoldják?”, töprengtem a hűtő előtt álldogálva. De belém hasított egy eszement gondolat: „Mi van, ha igaz, amit mondott, és a dolog kulcsa azon az átkozott szigeten van? Hisz tényleg megmagyarázhatatlan a mostani megjelenése, ahogy korábban a cuccok eltűnése is az volt.”

Egyszerre kivert a víz, és a torkomban dobogott a szívem.

„Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki tehet valamit Szilveszterért? Bármekkora őrültségnek hangzik is, de ha minden úgy van, ahogy elmondta, akkor vele kell mennem!”, gondoltam, és én is nyeltem egy nagyot.

– Többé nem találkozunk, barátom. Ég veled! – hallottam ebben a pillanatban a szobából, de mire a sörrel a kezemben a nappaliba értem, Szilveszter már eltűnt.

Felfoghatatlan volt az egész, döbbenten álltam a nappali közepén. Egyszerre forogni kezdett velem a világ, alig tudtam leülni az ágyra.

– Mi folyik itt? Csak képzelődöm? Mégiscsak én bolondultam meg? – kérdeztem gyöngyöző homlokkal, amikor magamhoz tértem, és szétnéztem az üres szobában.

A festményre pillantottam, de újra csak a csónak nélküli különös szigetet láttam.

Most jött el az a pont, amikor elegem lett az egészből! Dühbe gurulva pattantam fel a kanapéról, lekaptam a képet a falról, és már majdnem rácsaptam vele az íróasztalomra, hogy darabokra szaggassam, amikor egyszerre megállt a kezem a levegőben.

„De ha az, amit az előbb átéltem, mégis a valóság, én meg tönkreteszem a képet, akkor lehet, hogy soha nem látjuk őt viszont!”, futott át rajtam. „Talán tehetek még érte valamit, vagy később meggondolja magát, és visszajön”, gondoltam.

Összezavarodva akasztottam vissza a festményt a helyére, és leroskadtam a fotelbe. Percekig ültem ott, aztán felvettem a földről a korábban elejtett sört, és visszavittem a hűtőbe.

– Ezután számítsak rá, hogy időnként eltűnik innen ez-az? – gúnyolódtam magammal bosszúsan.

Ahogy visszatértem a szobába, és a festményre pillantottam, a ladik újra a sziget partja mellett ringatózott.

Megborzongtam.

Közben a fák előtt, a bokrok tövében valami pirosat vettem észre.

– Ez meg mi? – kérdeztem, és gyanakodva léptem közelebb, de ekkor a fellobbanó tűz már egyértelműen kivehető volt. A vörös folt a képen egyszerre emelkedni kezdett, és felém tartva elhagyta a szigetet, amely ezt követően is sértetlenül és buján zöldellt tovább. Füst szagot éreztem, aztán a következő pillanatban a vászon közepén igazi lángok csaptak fel, én pedig a döbbenettől megbénulva, tehetetlenül néztem végig, ahogy a festmény néhány másodperc alatt hamuvá ég.

A kormos falon már csak az üres keret lógott.