Fulekitamasirasai

Boszorkák IV. – Változások

Ahogy Zsiga ajtót nyitott, nem tudtam eldönteni, hogy fáradtnak vagy szomorúnak látom a tekintetét. Vagy mindkettőnek egyszerre?

– Hogy telt a napod? – kérdeztem tőle, miután beléptem az albérletbe, és megöleltük egymást. Kicsit félve tekintettem a lakótársa szobája felé.

– Elment, és a héten már nem is jön vissza, csak vasárnap este – jegyezte meg, hogy megnyugtasson. – Hogy milyen volt? – kérdezett vissza. – Hát, nem mindennapi! Kicsit el is fáradtam. Meg majd szeretnék valamit elmondani – tette hozzá.

Nem láttam még ilyennek az arcát.

Közben beléptünk a szobájába. Próbáltam titkolni, mennyire izgatott vagyok, de sejtettem, hogy hiába.

– Klassz volt! – mondta mosolyogva. – Gyere, üljünk le. Kérsz valamit inni?

– Majd később! – válaszoltam, és hozzá bújtam a kanapén. – Na, mesélj már, úgyis tudod, hogy megbolondulok a kíváncsiságtól!

– Úgy gondoltam, én is kipróbálom ezt a szobros dolgot, a vége meg az lett, hogy Marcival töltöttem a napot. Tudod, az ivókutas kisfiúval a Gutenberg utcából. Elképesztő volt, amikor életre kelt!

– Jaj, ő tök jó fej! És mit csináltatok?

– Nem fogod elhinni, de a Széchenyi téren fociztunk az Aranycsapattal. Tudod, az ő szobruk is ott áll a Tisza-parton. Bár először azt hittem, csak a cipőkkel játszunk majd, de halványan még a játékosok is megjelentek. Na, az nagyon durva volt! A meccsen aztán egy kislány is beállt hozzánk. Egy körül az egykori Boszorkánykonyhán kajáltunk…

– A Boszorkánykonyhán? – szakítottam félbe kacagva.

– Ja, Marci ötlete volt. Utána el akart menni a Kárász utcai szoborbarátaihoz. Aztán fagyiztunk, és felvittem a Dóm tornyába, mert a biliárdszalon csak négykor nyitott.

– Biliárdozni is voltatok? Foci, biliárd! Micsoda pasis program! – nevettem.

– Jól éreztük magunkat. A végén megígértette velem, hogy veled együtt újra meglátogatom.

– Az király lenne! És a varázslatokkal minden rendben volt?

– Könnyebben ment, mint gondoltam. Képzeld, még gyógyítottam is! Panninak, a kislánynak, aki beállt hozzánk focizni, lett egy csúnya horzsolás a vádliján, de sikerült eltüntetnem.

– Bizony, ez egy szuper dolog! – ismertem el. – Nem véletlen, hogy én is az orvosira járok.

– Kár, hogy ez az erő csak kisebb sérülések gyógyítására alkalmas! – révedezett.

Megsimogattam a vállát.

– Mégis – kérdeztem –, mi volt számodra a legjobb?

– Az egész nap! Például ahogy Marci megelevenedett. Nézd, most is kiráz tőle a hideg! – mutatta a karját. – De a legfontosabb mégis a kislány sebének begyógyítása volt, azt hiszem. És ezzel kapcsolatban lenne egy kérdésem.

Sóhajtott egyet.

– Azt mondtad, a boszorkányok akár súlyos betegségekből is ki tudják gyógyítani az embert, igaz? Az a helyzet, hogy nagyon kellene a segítség.

Olyan komoly arccal nézett rám, hogy megijedtem.

– Ugye, nincs semmi bajod? – kérdeztem riadtan. – Nem, az nem lehet, azt megéreztem volna!

– Nem rólam van szó. Hanem az öcsémről. Nem akartam eddig elmondani. Valahogy még neked sem tudtam beszélni erről. A szíve beteg. Elég nagy a baj. Igazából…

Nem tudta befejezni, a földet bámulta.

– Azt akartam megkérdezni, hogy a nagymamád nem tudna-e segíteni rajta.

Erre a fordulatra nem számítottam. Reméltem, hogy nagy élmény lesz Zsigának ez a nap, de most meglepett, hogy egy ilyen fontos dolgot eddig nem hozott szóba. Ugyanakkor sajnáltam az öccsét és őt is.

– Nem tudom. Erre csak nagyi tudna felelni – válaszoltam őszintén. – De megkérdezem, és biztos megteszi, amit lehet – ígértem.

– Kösz! – mondta hálás tekintettel.

Aztán magához húzott, összebújtunk. Egymás után kerültek le rólunk a ruhák. Amikor már semmi se maradt rajtunk, megállítottam egy pillanatra, és kivettem a táskámból a fonáldarabot.

– Mi ez? – kérdezte.

– Varázsfonál.

– Varázsfonál? Várj csak! Nem ezt láttam a nagymamádnál azon a ládán? Mire jó ez?

– De bizony! Ez az! – nevettem rá, miközben a nyakába akasztottam. – Elkértem tőle. Nagyon praktikus kis cucc, így nincs szükség se gumira, se gyógyszerre! – mondtam, és rákacsintottam. – Tudod, a gonosz boszorkák ezzel tették terméketlenné vagy meddővé azt, akinek ártani akartak, de lehet ezt másra is használni! Nem rossz, ugye?

– Mikkel fogsz még meglepni? – kérdezte elismeréssel a hangjában, aztán csókolni kezdett.

Imádtam, ahogy hozzám ért, és mindenhol simogatott. Mindig jó volt vele, de most különös szenvedéllyel szeretett. Aztán csak pihegve feküdtünk egymás karjaiban.

Amikor már félálomban volt, akkor is a fekete fürtjeit simogattam, és gyönyörködtem benne. Majd a komódon álló közös fényképünkre tévedt a tekintetem. Így ábrándoztam még egy ideig, közben tovább cirógattam a haját.

– Mondd csak – kérdeztem tűnődve –, ha rajtad múlna, te nem szeretnél boszorkány, azaz varázsló lenni?

Nem válaszolt.

Most vettem csak észre, hogy elaludt.

Amikor másnap felébredtünk, megint jól jött a varázsfonál áldásos hatása.

– Tényleg „jó cucc”! – mondta nevetve.

Egy kicsit még összebújva feküdtünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba merültünk. De aztán nekem indulnom kellett.

– Mikor tudsz beszélni a nagymamáddal? – kérdezte, amikor kikísért.

– Még ma. Aztán jelentkezem – ígértem.

„Hosszú nap lesz ez Zsigának!”, gondoltam az utcára lépve.

Nagyi viszont nem sokat tétovázott a válasszal, amikor feltettem neki a kérdést.

– Hozzátok el hozzám a fiút, és meglátjuk. Tudod, hogy ennél többet érted se tehetnék! – tette hozzá komolyan.

– Tudom, nagyi, és köszönöm! – feleltem hálásan.

„Nagyi megpróbálja. Az öcsédnek el kell mennie hozzá”, írtam Messengeren.

Egy piros szívet küldött válaszul.

„Milyen sok mindent jelenthet most ez kis szív!”, néztem elgondolkodva a mobilomra.

Előző nap nem akartam a részletekről faggatni. Pedig miután nagyival beszéltem, épp egy szívspecialista előadására mentem az egyetemre, és ha többet tudok, óra után talán kikérhettem volna a véleményét. Még akkor is, ha látatlanban nyilván csak általánosságokat mondott volna.

Amikor este megint nála találkoztunk, Zsiga már azzal fogadott, megbeszélte Bendivel, hogy a hétvégén eljön Szegedre.

– Mivel vetted rá, hogy ide utazzon? Egyáltalán vonatozhat egyedül ilyen messzire? – faggattam.

– Most jól van, el tud jönni. Anyáék is beleegyeztek. Azt persze nem tudja, hogy igazából miért hívtam ide, de szerencsére egyből volt kedve hozzá.

– Hát, ez gyorsan ment! – mondtam örömmel a hangomban. – Mikor ér ide?

– Péntek este negyed nyolckor. Kijössz velem a vonathoz? Szeretném, ha megismernéd.

– Persze, kíváncsi vagyok rá! De nem maradok sokáig veletek, hogy tudjatok beszélgetni. Azt viszont fontos lenne tudni, mikor menjünk nagyihoz. Azt üzente, hogy neki igazából mindegy.

– Nem is tudom – töprengett. – Nem kellene húzni ezt a dolgot. A bizonytalanság senkinek sem jó. Menjünk szombat délután, oké? Szólsz neki?

– Hát, persze – válaszoltam, és megszorítottam a kezét.

„Bárcsak meg tudná gyógyítani!”, gondoltam, és biztos voltam benne, hogy Zsigának is ugyanez jár a fejében.

„Nemcsak a fényképeken, de élőben is nagyon hasonlít a bátyjára!”, állapítottam meg, amikor Bendi péntek este leszállt a vonatról. Tényleg nem maradtam sokat velük, hisz ahogy előre megbeszéltük, még aznap este el kellett mondania az öccsének, hogy igazából miért is hívta Szegedre. Emiatt még a héten meglátogatta nagymamát, hogy Bendire vonatkozóan feloldassa vele az átkot, mert különben nem tudta volna beavatni. Ránk nézve ez nem volt kockázatos, mivel tudtam, nagyi úgy intézi, hogy Bendi se tudjon majd elmesélni semmit, és ha úgy adódik, ő is minden velünk kapcsolatos dolgot elfelejtsen.

– Na, hogy vagy? Minden rendben lesz! – biztattam Bendit, amikor a megbeszéltek szerint szombaton nagyi házától nem messze találkoztunk.

– Izgulok! De végül is, nem veszíthetek semmit, nem igaz? – kérdezte.

„Ez pont úgy hangzott, mintha Zsiga mondta volna!”, csodálkoztam rá.

– Ez a beszéd! – feleltem.

Amikor nagymama elénk jött, Csicsó ugyanúgy megcsodálta és köszöntötte Bendit, mint korábban a bátyját. Nagyi alaposan végigmérte a jövevényt, utána mindannyian bementünk a házba. Ahogy a múltkor Zsigán, Bendin is látszott, milyen érdeklődéssel néz szét odabenn. Most viszont nem kaptunk hókiflit és málnaszörpöt.

Nagymama kicsit kérdezgette Bendit, aztán hozzánk fordult.

– Ti most elmehettek. Majd jelzek neked, ha visszajöhettek – szólt hozzám, én pedig bólintottam. Megszorítottam Zsiga kezét, felálltunk, és kiléptünk a szobából. Ahogy kívülről visszanéztem, láttam, hogy nagyi kézbe veszi azt a kétélű, fekete markolatú kést, aminek a pengéjét mágikus jelekkel díszítették.

Amikor az adott jelre visszaértünk, nagyi fáradtan nyitotta ki a szoba ajtaját. Zsiga arcán feszült várakozás tükröződött, ahogy biztosan az enyémen is.

– Sikerült. – Nagymama csak ennyit mondott. – De most menjetek, pihennem kell. Minden rendben lesz!

Tudtam, hogy rettenetesen fáradt lehet. És azt is, hogy egy boszorkány egész életében csak néhányszor képes ilyen súlyos betegségek gyógyítására.

Bendi ekkor jelent meg mosolyogva a háta mögött.

– Köszönöm! – mondta nagyinak, aki a vállára tette a kezét.

– Menj csak, fiam, és vigyázz magadra!

Zsiga könnyes szemmel ölelte meg az öccsét, aztán engem is.

– Köszönjük! – Felindultan szorította meg nagyi kezét. – Sosem fogjuk tudni meghálálni! – suttogta rekedten. De aztán visszatért a hangja. – Gyertek, ezt megünnepeljük! – kiáltotta boldogan.

A vasárnap megint csak különleges volt: még szombat este eldöntöttük, hogy másnap délelőtt együtt megyünk el Marciért, és ugyan aznap nem volt se foci, se biliárd, mégse panaszkodott senki. Marci vezette a városnézést, Bendi pedig tényleg olyan volt, mint aki újjászületett. Amikor délután az állomáson elbúcsúztunk tőle, egy másik Bendi ment haza. Amint a vonat elment, Zsiga olyan hálás tekintettel nézett rám, amiről tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni.

Fogalmam sem volt, Zsigának mennyi időre lesz szüksége a döntéshez. Végül is akár évekig gondolkodhatott volna, de azt meg én nem akartam, hisz a folytonos bizonytalanság mindent tönkretett volna. A következő napokban sokat voltunk együtt. Azt kérte, látogassuk meg újra Kornéliát, és Marcival is jót mulattunk hármasban. Gyakran érdeklődött a gyógyításról, ez, nyilván az öccse miatt is, különösen fontos volt neki.

Szerettem vele lenni, mégis szörnyen éreztem magam. Nem mintha tehettem volna róla, de olyan helyzetbe hoztam, amibe én se szerettem volna kerülni. A lelkiismeretem akkor nyugodott volna meg, ha szakít velem, és úgy éli tovább az életét, mintha sohasem találkoztunk volna. Erre is számítottam. Megpróbáltam hát egyszerűen csak szeretni, ameddig lehet. Nagyi azt mondta, ezt okosan csinálom. Hiába, neki se lehetett könnyű annak idején!

Két héttel Bendi elutazása után Zsiga a Boszorkányszigeten akart velem találkozni, ott, ahol korábban piknikeztünk. Azóta nem jártunk arra. Amikor odaértem, már várt.

– Hoztam plédet is! – kiáltotta már messziről, és elő is vette a hátizsákjából.

– Jól nézel ki! – mondtam, amikor letelepedtünk.

Tényleg csak úgy sugárzott. Aztán viszont elkomolyodott az arca.

– Azért akartam, hogy itt találkozzunk, mert a kapcsolatunk új fejezete innen indult, igaz? Meg azért is, mert úgy éreztem, hogy amit mondani szeretnék, annak itt kell elhangzania. Először azt hittem, sokkal nehezebb lesz döntenem, és engem is meglepett, hogy másként alakult. De ha már így van, nem akartalak tovább várakoztatni, hisz tudom, milyen nehéz neked is. Szóval, eldöntöttem!

Már az első szavaira a torkomban dobogott a szívem, aztán levegőt venni is elfelejtettem.

– Arra jutottam, hogy veled maradok! – mondta, és rám mosolygott.

– Zsiga, ne! – kiáltottam a kezem a szám elé kapva. A könnyek azonnal gyűlni kezdtek a szememben. – Ne tedd ezt! – súgtam, mert hirtelen alig jött ki hang a torkomon.

Az, hogy én felelek majd a korai haláláért, egyszerre irtózatos súlyként nehezedett rám. Most értettem meg igazán, hogy ezt a terhet nekem is nap mint nap viselnem kell majd. Vajon elbírom? Elbírnám? Hiába voltam ennek korábban is a tudatában, amíg csak gondolkodott, nem volt rajtam ez a nyomás. Már csak azért sem, mert biztos voltam benne, hogy másként dönt. Hisz senki nem maradhat velem! Ki hozhatna ilyen áldozatot?

– Sok mindent végiggondoltam – folytatta. – Azoknak az életét, sorsát, akiket közelről ismerek, és olyanokét, akik valamiért nagy hatással voltak rám. Persze, fiatal vagyok még, lehet, hogy húsz vagy harminc év múlva máshogy határoznék. Ki tudja? De nekem most kell döntenem! Tudod, ismerek valakit, egy szomorú, magányos embert, aki egyszer koccintás közben az ilyenkor szokásos sztereotip mondatra, miszerint „Egyszer élünk!”, komoran úgy válaszolt: „Vagy egyszer sem.” Szíven ütött akkor ez a gondolat, hisz én is látok olyanokat, akikre ez elmondható. Hogy nem élnek igazán. Csinálják, amit kell, amit az általuk is teremtett körülmények rájuk kényszerítenek, de vajon igazán élnek? Nem vagyok biztos benne! Lehet, hogy ők ezt máshogy látják, ők biztos engem neveznének naivnak, tapasztalatlannak, de így élni szerintem nem sok értelme van. Lehet, hogy rövidebb élet lesz az enyém annál, mint amilyen egyébként lehetne, de nem akármilyen élet lesz, nem igaz? – kérdezte mosolyogva.

– Ne sírj! – ölelt át aztán vigasztalóan.

Ekkor kezdtem csak zokogni igazán.

– Ne sírj, hé, mert még meggondolom magam! – fenyegetett tréfálkozva, mintha valami jelentéktelen apróságról lenne szó.

– Azt kellene tenned! Nem: azt is kell tenned! – kiáltottam határozottan a szemébe nézve, de ő csak nevetett.

Nem erre számítottam, és amit mondott, olyan váratlanul ért, hogy egyszerre minden erő elszállt belőlem. Összebújtunk a takarón, és egymást átölelve feküdtünk. Ő a hajamat simogatta, én hol abbahagytam, hol újrakezdtem a sírást.

Miközben nagyon mélyen örültem is, ezt elnyomta a lelkiismeret-furdalás, ami napról napra erősödött bennem. Értettem is Zsigát, meg nem is. De hiába mondtam magamnak, hogy ez az ő élete, az ő döntése, ettől még nem lett könnyebb. Akkor se, ha volt még valami, amivel az elhatározását indokolta: a gyógyítás nagy hatással volt rá. Az is, amikor a kislány sebét eltüntette, de persze az még inkább, amit nagyi az öccsével csinált. Ilyen és ehhez hasonló varázslatoknak szeretett volna mellettem a részesévé válni.

Leírhatatlan érzés volt ezek után találkozni, együtt lenni vele: egyszerre voltam boldog és szomorú. Amikor elmeséltem nagyinak Zsiga döntését, csak bólogatott:

– Tudtam, hogy így határoz majd!

Nagymama velem örült a boldogságomnak, és vigasztalta a bánatomat.

Így teltek a napok.

Egyik délután az első vizsgámra készültem, amikor megcsörrent a mobilom.

„Ismeretlen szám. Ez ki lehet?”, gondoltam.

Egy női hang jelentkezett be a klinikáról, és közölte, hogy nagyit mentő vitte be hozzájuk, súlyos állapotban van. A szüleimet is keresték, de mivel ők nem tartózkodtak a városban, engem is felhívtak.

Egész reggel és délelőtt átjárt egy rossz érzés, de akkor még nem tudtam minek tulajdonítani. A hírre összeszorult a szívem! Azonnal hívtam Zsigát. Szerencsére felvette.

– Kérlek, gyere el velem a klinikára, nagyi rosszul lett! – mondtam sírós hangon.

A Hősök kapujánál találkoztunk, hisz onnan csak pár percre van a klinika, és a hívást követően talán húsz-huszonöt perccel már nagyi ágyánál álltunk. Én az egyik, Zsiga a másik oldalon.

A kétágyas szobában az egyik fekhely üresen állt, a függöny nélküli, nagy fehér műanyagkeretes ablakon melegen sütött be a májusi nap. A távolban zöldellő fák sora látszott, lombjuk között át-átcsillant a Tisza vize.

Az ablakpárkányon egyszer csak egy fekete madár jelent meg.

– Csjak, csjak! – kiáltotta keményen a csóka, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Csicsó, te vagy az? – üdvözöltem örömmel nagyi madarát, és kinyitottam az ablakot.

Csicsó nagymama vállára repült, és úgy tanulmányozta őt, mint amikor az első látogatás alkalmával Zsigát méregette. Ágyban fekvő társa most olyan kicsi volt, mint egy gyerek, ősz haja szétterült a párnán, szeme csukva, egyébként ráncos arca egészen kisimulva.

Csicsó néhányszor meglebegtette a szárnyát, aztán háromszor felhangzott szomorúan elnyújtott kiáltása.

– Kjaar, kjaar, kjaar!

Ezután még egyszer oldalra fordította a fejét, nagyi vállára koppintott egyet, és elrepült. Láttam, Zsiga milyen hosszan nézett utána.

Tudtam, arra gondol, hogy talán későn érkeztünk.

– Nem, még itt vagyok – szólalt meg nagyi halkan.

– Nagyikám! – kiáltottam.

Láttam, hogy Zsiga is összerezzent a meglepetéstől.

– Jó, hogy ideértetek, mert már menni szeretnék, de amíg a tudásom át nem adtam, nem tehetem. Kislányom, eljött a te időd, add ide a kezed!

– Nagyi, ne! – mondtam könnyek között, de megtettem, amire kért.

Nagymama csak ezután nyitotta ki a szemét. Rám mosolygott, aztán Zsigához fordult.

– Te is szeretnéd a tudást? – kérdezte tőle.

– Én? Ez lehetséges? – Zsiga döbbenten pillantott rám.

Én ugyanolyan tágra nyílt szemmel álltam, mint ő.

– Ha igazán akarod – súgta nagymama. – A legkedvesebb barátnőmnek nem születtek unokái. Hogy a varázsereje el ne vesszen, a halálakor nekem adta át. Boszorkányok között ez lehetséges. A saját erőm az unokámra száll, ezt a másikat viszont csak valaki más kaphatja meg. Akár olyan ember, aki nem boszorkánycsaládból származik, de bebizonyította, hogy méltó rá. És te, Zsigmond, az vagy. Azonnal kell döntened, mert vagy egyszerre adom tovább ezt a tudást az enyémmel együtt, vagy pedig örökre elvész.

Láttam és éreztem, ahogy Zsiga fejében kavarognak a gondolatok. Amikor rám nézett, nagyon komoly volt az arca. Aztán elmosolyodott, bólintott, és ő is megfogta nagymama kezét.

Nagyi ekkor becsukta a szemét, hüvelykujjával finoman megdörzsölte a tenyerünket, és bár hang már nem hagyta el a torkát, tudom, hogy mindketten hallottuk az utolsó szavait.

– Kislányom, mostantól boszorkány, fiam, te pedig varázsló leszel!

Vége