Fulekitamasirasai

Boszorkák III. – A legjobb nap

– Hány éves vagy, Marci? – kérdeztem a kissráctól, miután megelevenedett.

– Tíz múltam! – jelentette ki büszkén.

Hogy ki ne csússzon, igazított egyet a jókora füzetében tartott T-alakú vonalzón. Ez is elég méretes darab volt, úgyhogy könnyedén el tudtam képzelni, hogy nemcsak matekórán veheti hasznát a „deákmesterember” egy ilyennek, de akár a szünetekben vagy suli után hazafelé tartva is, ha épp nézeteltérése támad valakivel.

– Te tényleg ide jártál? – mutattam a Gutenberg utcai épületre, ami előtt az ivókút áll, amelyből Marci máskor szoborként előre hajolva iszik.

– Igen. Akkoriban a mostani szakközép helyett egy elemi iskola volt itt. De az már régen volt – válaszolta, és fél kézzel feljebb húzta az egyik lecsúszott zokniját.

Marci vagány kissrácnak tűnt, de tetszett a letűnt kort idéző öltözete is csinos kiskabátjával, térd alá érő nadrágjával és a térdzoknival.

– Menjünk, jó? – javasolta. – Eleget vagyok itt. Ezek szerint te vagy Olga pasija? – szegezte nekem a kérdést.

– Honnan tudod? – kérdeztem vissza, miközben elindultunk az Új zsinagóga felé.

– Mindig Olgával szoktunk csavarogni, úgyhogy ha nem ő jött értem, akkor az csak olyan valaki lehet, akinek megmutatta, hogy kelthet életre. Azt meg nem hiszem, hogy akárkinek elárulná – felelte.

Láttam, vág az esze!

– Egyébként hol van, ő miért nem jött? – tudakolta.

– Tegnap egy napra megkaptam tőle a varázserejét, hogy kipróbáljam, milyen, ha valaki ilyen különleges dolgokat tud. Úgyhogy ma csak este találkozunk. Én pedig, ha tudni akarod, azért hozzád jöttem, mert te vagy az egyik legkedvesebb szobrom a városban. Gondoltam, rajtad próbálom ki, hogy működik-e a varázslat.

– Akkor jó! – mondta. – És kösz, hogy úgy csináltad, hogy most tök átlagos fiúnak nézek ki, nem bronzgyereknek. Mondjuk, a ruhám elég gáz, és ezek a vacakok se kellenek! – jelentette ki dacosan, és a nagy füzetet a vonalzóval együtt elrejtette az egyik virágtartó mögé. – Máskor se szoktam ezeket magammal hurcolászni – fűzte hozzá magyarázatképp. – És most mit akarsz csinálni? Csak sétafikálunk, vagy lesz annál valami izgalmasabb is?

– Nem tudom, ezen nem gondolkoztam – vakartam meg a fejem. – Tudod, abban se voltam biztos, hogy sikerül-e egyáltalán a varázslat. Mihez lenne kedved? – kérdeztem.

Tényleg nem voltak további terveim.

– Meddig érsz rá?

– Hát, ma én is ellógom a sulit! – nevettem Marcira. – Egyetemre járok egyébként.

– Akkor mit szólnál, ha fociznánk egyet?

– Oké. De hol? És honnan vegyünk labdát?

– Ha továbbra is így megy neked a szobrok életre keltése, akkor nem lesz semmi gond! És ráadásul nem is akárkikkel játszhatsz, megígérem! – fogadkozott.

Nem értettem, mire akar kilyukadni, úgyhogy egyre csak a homlokomat ráncoltam.

– Gondolom, jártál már a Tisza-parton, nem? – kérdezte.

Bólintottam.

– Hát, akkor? Mit nem értesz?

Egy ideig továbbra is a fülem tövét vakargattam, aztán viszont én merevedtem szoborrá, úgy elképedtem! Kornélia és a kérészek között áll az Aranycsapat szobra. Mivel sokat fociztunk az öcsémmel, és nagy fanok vagyunk, ráadásul dédnagypapánk is sokat mesélt ezekről a játékosokról, Puskásról és a világraszóló londoni hathármas győzelmükről, amikor először erre jártam, egyből felfigyeltem erre a szoborra. Érdekes alkotás, amit akkor egyből le is fotóztam: egy tartóoszlopon, amin az Aranycsapat tagjainak névsora olvasható, tizenkét stoplis cipő fog körbe egy labdát. A tizenegy játékosé és a szövetségi kapitányé.

– Foci az Aranycsapattal? Az durva lenne! – kiáltottam fel. – Még akkor is, ha csak a cipők fociznának velünk, nem az igazi játékosok.

Most már az is értettem, honnan lesz labdánk.

– Gyerünk! – kurjantottam.

Láttam, hogy Marcinak is fülig ér a szája.

– Tudod, velük még én sem fociztam soha. Olga nem az a labdazsonglőr… – tette hozzá magyarázatképp.

– Csak azt nem tudom, hol játszhatnánk – töprengtem menet közben.

– Hát, a Széchenyi téren! – válaszolta, mintha magától értetődő lenne, hogy egy ódivatú öltözéket viselő kisfiú velem és tizenegy focicipővel együtt fényes nappal a labdát kergesse Szeged főterének gyepén. – Nyugi, senkit nem fog érdekelni, de ha mégis, akkor majd gyorsan lelépünk! – nyugtatgatott.

„Végül is!”, gondoltam. „Hisz ez az egész úgy, ahogy van, képtelenség!”

Közben odaértünk a szoborhoz, ahol aztán a cipők annak rendje és módja szerint „életre is keltek”. Puskás, Kocsis, Bozsik, Czibor és a többiek cipője ott csattogott körülöttünk a betonon.

– Hogy visszük el ezeket a térre? – vakartam meg a fejem megint.

Érdekes látványt nyújtottunk volna, ha mi elöl masírozunk, a csukák meg szép sorban utánunk!

– Miért nem varázslod őket láthatatlanná? – kérdezte.

– Oké, próbáljuk meg!

Úgy látszott, sikerrel járhattam, mert az arra járó párocskának láthatóan nem tűnt fel semmi, pedig a cipők egyre türelmetlenebbül vették körül a labdát. De történt még valami!

– Azta! – kiáltotta Marci.

Először nem értettem, min csodálkozik. Ám ahogy újra a stoplisokra pillantottam, én is elámultam. A varázslat hatására, ha csak lassan és homályosan is, megjelent az egykori játékosok sziluettje. Az Aranycsapat tagjai egymásra és ránk nevettek, bólintottak, aztán passzolgatni kezdték a labdát.

Összenéztünk Marcival.

– Ilyen nincs! – szakadt ki belőlünk egyszerre. A látványtól földbe gyökerezett a lábunk.

A járókelők tekintetéből viszont egyértelmű volt, hogy ők csak kettőnket látják, és nem értik, min hökkentünk meg annyira.

– Gyerünk! – rikkantotta Marci.

– Gyerünk! – mondtam én is. Összecsaptuk a tenyerünket, és elindultunk. A játékosok passzolgatva követtek minket.

„Milyen kár, hogy a jelek szerint beszélgetni nem lehet velük!”, tűnődtem.

A Széchenyi téren kiválasztottuk az egyik füves területet, levettük a kabátunkat és a pulcsinkat, ezekből lettek a kapuk. Az egykori szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv a képzeletbeli oldalvonal mellé húzódott, de volt egy gondunk: összesen tizenhárman, tehát páratlanul voltunk. Ennek ellenére kialakítottuk a csapatokat, és hatan hét ellen játszottunk. Marci volt az egyik, én a másik csapatkapitány. Alig telt el egy perc, megjelent egy hét év körüli kislány.

– Miért gurul így a labda, amikor sokszor nem is rúg bele senki? – kérdezte morcosan.

Egymásra néztünk Marcival.

– Tudod – mondta Marci –, igazából nem ketten játszunk, hanem a világhírű Aranycsapat tagjaival, de ők láthatatlanok. Beállsz az én csapatomba? Mi ugyanis eggyel kevesebben vagyunk. De azon soha ne lepődj meg, ha nem arra megy a labda, amerre gondolnád!

A kislánynak csupa mosoly lett az arca, és akkorát bólintott, hogy a szőke copfja hátulról előre lendült.

– Jövök! – lelkendezett, és már szaladt is a labda után.

– Ez a mi kapunk, hé! – kiáltott rá Marci, mert a kislány épp rossz irányba terelgette a bőrgolyót.

– Várj csak! – futottam oda a picúrhoz. – Engem Zsigmondnak hívnak, ő pedig Marci. Te ki vagy?

– Panni.

– Figyelj, Panni, szeretnéd, ha te is láthatnád a focistákat, akik velünk játszanak? Különben nehéz is lenne focizni, nem igaz?

Bólintott.

– Jó, de ezt nem mondhatod el senkinek, oké? – szóltam nagyon komolyan. – Soha senkinek! – hangsúlyoztam.

– Becsszó! – válaszolta tágra nyílt szemmel boldogan, és a szívére tette a kezét.

Csettintettem egyet.

– Óh, már látom őket! – kapta mindkét kezét a szája elé a kislány, és elismeréssel pillantott rám.

Erre figyelmeztetően emeltem fel a mutatóujjam.

– Becsszó! – ismételte meg, és már futott is vissza a többiekhez.

Örültem, hogy Marci annak ellenére is behívta a csapatába a „vendégjátékost”, hogy sejthette, érdemben valószínűleg nem fog tudni sokat hozzátenni a meccshez.

„A profik majd megoldják, hogy mindenki jól érezze magát!”, gondoltam.

Komoly küzdelem zajlott a pályán!

Grosics ugyan nem védett rosszul, de a másik kapuban én is igyekeztem kitenni magamért. Ez persze nem volt könnyű, amikor Czibor, alias Rongylábú vezette rám a labdát, Kocsis, azaz Kocka fejesét vagy Hidegkuti, az Öreg távoli lövését kellett hárítanom. De a Száguldó Őrnagy, Puskás öcsi velünk volt, és csak úgy szórta a gólokat!

A mérkőzés egy pontján Lóránt elég csúnyán felrúgta Pannit, aki erre el is sírta magát. Odaszaladtam hozzá.

– Semmi baj! Mutasd, hol fáj? – kérdeztem mellé térdelve.

A középhátvéd stoplisa elég csúnyán felsértette a kislány vádliját.

– Várj, mindjárt elmúlik! – mondtam, és rátettem a tenyerem a sebre.

„Ennek most azonnal meg kell gyógyulnia!”, kívántam csukott szemmel.

Amikor elvettem a kezem, a sérülésnek nyoma sem volt! Jobban meglepődtem, mint Panni!

– Te varázsló vagy, ugye? – kérdezte, bár ez inkább kijelentésnek hangzott, és egy puszit nyomott az arcomra. Aztán felpattant, és szaladt, hogy elvégezze a szabadrúgást.

„Milyen jó lenne, ha a nagyobb bajt is meg tudnám gyógyítani! Akkor most azonnal indulnék is haza Bendihez!”, töprengtem összeszorított szájjal. Nagyot sóhajtottam, és folytattuk a meccset.

Nem akármilyen mérkőzés volt! A végén aztán igazságos döntetlen született.

Mindebből a minket mosolyogva vagy épp felháborodott arccal figyelő bámészkodók csak annyit láthattak, hogy egy kisfiú, egy kislány és egy fiatalember eléggé el nem ítélhető módon, a város főterén focizik. A végén mindhárman fáradtan terültünk el a fűben, az egykori válogatottak pedig, akiket csak mi hárman láthattunk, a szövetségi kapitányuk köré gyűltek.

– Panni, gyere! – kiáltotta a kislány anyukája, aki ezek szerint eddig egy közeli padról figyelte a szaladgálást.

– Jövök már! – csicseregte Panni.

– Gratulálok, jól játszottál! – mondtam, és kezet fogtam vele. – Ne feledd, ami itt történt, az a mi titkunk! – Rákacsintottam, aztán a szám elé tettem az ujjam.

– Nagyon jó volt! – suttogta Panni hozzám hajolva. – És köszönöm, hogy meggyógyítottál!

– Kösz a játékot! – búcsúzott el tőle Marci is.

A picúrnak csak úgy röpködött a szőke copfja, ahogy szaladt vissza az anyukájához.

– Na, hogyan tovább? – kérdeztem.

– Vigyük vissza a csapatot, és együnk valamit. Mit szólnál a Boszorkánykonyhához? – Marci huncut tekintettel nézett rám. – Bár egy ideje Tündérkonyha a neve, de hát az szinte egyre megy.

– Oké. És aztán?

– Aztán pedig elmehetnénk biliárdozni, mit szólsz? Csak előtte még lesz itt egy kis elintéznivalóm.

– Elintéznivalód? – csodálkoztam.

– Ja. Menjünk!

Így is lett. Visszakísértük a játékosokat, és megköszöntük nekik a megtiszteltetést, hogy velünk fociztak. Úgy tűnt, nekik is jólesett, hogy egy kicsit elmozdulhattak a helyükről, és újra hódolhattak a szenvedélyüknek.

Miután megebédeltünk, az étteremből kijövet kis barátom a Kárász utca felé mutatott.

– Szeretném meglátogatni az ismerőseimet. Tudod, a bohócorrú hegedülő utcai muzsikust és a vele szemben álló, őt csodáló kislányt a kutyájával és az anyukájával.

– Rendben! – egyeztem bele.

Mindenki, aki egyszer végigment már a Kárász utcán, találkozott ezzel a vidám szoborcsoporttal, én is „ismertem” és kedveltem őket.

Amikor odaértünk, Marci egyenként végigsimított rajtuk.

– Milyen kár, hogy mindannyiunkat egyszerre Olga sem tud életre kelteni! – sóhajtott fel. – Pedig milyen kalandjaink lehetnének együtt!

– Sajnálom! De remélem, azért ez a mai nap sem telik rosszul!

Marci hálás szemmel nézett rám.

– Nem azért mondtam! Ez egy tök jó nap! Köszönöm, hogy engem választottál, meg a meccset is! Király volt! – Rám nevetett, és széttárta a karját.

– Akkor? Mehetünk biliárdozni?

– Játszottál már valaha? – kérdeztem gyanakodva.

– Még nem – vallotta be –, de jó lenne végre kipróbálni. A suliba járó diákok többször is meséltek róla.

– Nem vagy ehhez még egy kicsit alacsony? – morfondíroztam a homlokom ráncolva. – Milyen magas vagy?

– Kb. száztíz centi. Az kevés? – nézett rám fancsali ábrázattal.

– Nem tudom. De próbáljuk ki! – feleltem, mert nem szerettem volna csalódást okozni neki.

Egyszer-kétszer én is játszottam egy helyen az ismerőseimmel. Gyorsan rákerestem a neten, de kiderült, hogy csak négytől vannak nyitva. Foglaltam is asztalt.

– Hát, négyig még van időnk. Mit csináljunk addig?

Marci nem jött zavarba a kérdéstől.

– Először is fagyizhatnánk. Aztán meg felmehetnénk a Dóm tornyába.

– Oda fel lehet menni? – csodálkoztam.

– Úgy hallottam. Egy lány mesélte egyszer a barátnőjének, hogy a fiú, akivel randija volt, váratlanul felvitte oda. Ahogy beszélt róla, úgy tűnt, szuper lehetett.

Épp elnyaltuk a fagyit, mire megérkeztünk a Dómhoz. Tényleg fel lehetett menni, és a panoráma full jó volt!

Jócskán eltelt az idő a bámészkodással, úgyhogy a végén igyekeznünk kellett, hogy időben odaérjünk a biliárdszalonba.

Sajnos valóban volt egy kis bökkenő! Marci tényleg kissé alacsonynak tűnt ahhoz, hogy rendesen tudjon játszani. Különben is most próbálkozott először, és bizony egyáltalán nem olyan egyszerű ez a játék. Szerencsére rajtunk kívül szinte senki nem volt a szalonban, úgyhogy az Olgától kapott képesség révén meg tudtam oldani, hogy Marci egy láthatatlan dobogón állva lökhetett. Mindig odaálltam mellé, így nem tűnt fel senkinek, hogy lökéskor jó fél méterrel a padló felett „lebegett”.

Azt viszont nem árultam el neki, hogy még így is kellett egy kis plusz segítség ahhoz, hogy olykor valóban betaláljon, és összességében ő nyerjen. Fülig ért a szája, amikor eljöttünk!

– Eddig ez volt a legjobb napom! – jelentette ki, amikor visszaérkeztünk az iskola előtti kúthoz, és a nagy füzet a vonalzóval is a kezében volt már. – De ezt ne mondd meg Olgának! – kérte.

– Nyugi, köztünk marad! Én is köszönök mindent, Marci, szerintem is szuper volt!

– Ugye, eljössz értem majd máskor is? Vagy akár Olgával együtt – tette hozzá. Bizonyára eszébe jutott, hogy csak erre a napra kaptam meg a barátnőm varázserejét.

– Hát, persze! – ígértem.

– Akkor kösz, és várlak benneteket! – búcsúzott, a kút fölé hajolt, és visszaváltozott bronzkisfiúvá.

– Biztosan látjuk még egymást! – fogadkoztam újra, és meglapogattam a hátát.

„Kicsit olyan, mintha ő is az öcsém lenne”, merengtem közben, de ahogy Bendi és a betegsége eszembe jutott, egyszerre elkomorodtam.

Így indultam hazafelé, és ekkor újra felötlött bennem a korai halál átka is, amiről egész nap megfeledkeztem.

„Ha ez nem lenne!”, töprengtem fejcsóválva. „Hisz milyen csodálatos ez a varázsvilág! Mi mindent élhet át Olga már most is, hát még ha majd igazi boszorkány lesz belőle!”, tűnődtem.

Sóhajtottam egy nagyot, és siettem tovább az albérletembe, mert nem sokkal későbbre vártam Olgát.

„Biztos kíváncsi rá, hogy telt ez a nap!”, gondoltam.

Aztán egy pillanatra meg kellett állnom, mert váratlanul eszembe jutott még valami.

„Milyen kár, hogy holnap már nem lesz varázserőm!”

Folytatása következik