Fulekitamasirasai

Boszorkák II. – Kalap alatt

 

 

– Na, hogy vagy, öcsi? – kérdeztem Bendegúzt, amikor reggeli után Messengeren hívtam. Amióta kiderült a szívbetegsége, minden nap beszéltünk, volt, hogy többször is. Láttam rajta, hogy ma a szokásosnál egy kicsit rosszabbul van.

– Minden oké, ne aggódj! – válaszolta szégyenlős mosollyal az arcán, ebből rögtön tudtam, hogy tényleg nem érzi jól magát.

– Mit csinálsz ma, kistesó?

– Délelőtt suli, a többit majd meglátjuk. Kicsit húzós lett a gimi a második félévben. Ma is két dogát írunk. És te? Milyen volt a tegnapi piknik Olgával?

„Hát, nem mindennapi!”, gondoltam.

– Király volt, csak… – Nem tudtam folytatni! Az öcsémet különben sem terheltem volna olyasmivel, mint amit átéltem, de hirtelen egyáltalán nem jöttek a számra a szavak. Eszembe jutott, amit Olga mondott, hogy az előző napi eseményekről és a nagymamájáról semmit nem fogok tudni elmesélni.

– Jó volt, csak… – Nem volt kétségem afelől, hogy Olga igazat mondott, de akkor is meg akartam próbálni még egyszer. Viszont hiába láttam magam előtt élesen a nagymamáját, Csicsót, a csókát, hiába éreztem újra az orromban az égő testek szagát, hallottam a boszorkányégetésre összegyűlt tömeg morajlását és a kétségbeesett kiáltásokat, egy hang sem jött ki a torkomon.

– Csak a nap végére nagyon elfáradtam – szólaltam meg végül, és ez igaz is volt.

– Hát, a hosszú együttléteknek állítólag tud lenni ilyen hatása! – nevetett bele a mobiljába Bendi.

– Ja – hagytam rá, mert tulajdonképpen ez is igaz volt, még ha nem is úgy, ahogy ezt most öcsi értette.

Be kellett mennem az egyetemre. Nem mintha kedvem lett volna hozzá, vagy bármit felfogtam volna abból, ami ott elhangzott, hisz megviseltek az előző napi események, aludni se tudtam az éjjel, egész máson járt az eszem.

– Majd kereslek! – mondtam Olgának, amikor elköszöntem tőle. Bár a végén magamhoz öleltem és megcsókoltam, láttam rajta, hogy komolyan aggódik. Nyilván érezte rajtam a sokkot és az elbizonytalanodást.

Nehéz volt mit kezdenem ezzel az egésszel. Boszorkányok léteznek? Olga nagymamája boszorkány? És ő is az lesz? Mikor? És mit fog ez jelenteni igazából? A korai halálomról már nem is beszélve! És különben is elég drasztikus volt, ahogy ezt a dolgot a tudomásomra hozták.

„Persze, lehet, hogy különben nem hittem volna el”, futott át rajtam. „De mi van, ha mégiscsak álmodtam az egészet?”, pislákolt fel bennem egy pillanatra a remény. Olyan jó lett volna, ha csak egy rossz álomról lett volna szó! „Nem, sajnos nem álmodhattam!”, gondoltam, hisz ott volt a reggeli jelenet Bendivel, amikor tényleg nem tudtam mesélni a történtekről. „Azért az gáz, hogy senkivel nem fogok tudni beszélgetni erről!”, jutott eszembe hirtelen. „Pedig de jó lenne ezt megosztani valakivel! Az is igaz persze, hogy bárki zakkantnak nézne, ha el tudnám mondani, ami történt.”

Rendesen össze voltam zavarodva. Aztán az járt a fejemben, mit érezhet most Olga.

„A francba, már elmúlt három óra! Biztos egész nap várta a hívásom”, villant be, és a mobilom után nyúltam. Nem keresett, és nem jött tőle üzenet sem.

Olga nemcsak bejött nekem az első perctől, nemcsak okosnak és vonzónak láttam, de az elmúlt pár hónapban igazán meg is szerettem őt. Pedig a hirtelen nagy szerelem rám nem volt jellemző. De vele valahogy az első pillanattól fogva más volt, mint eddig. Olyan nagyon természetesen jó, akármit csináltunk.

„Viszont hogy hamarabb kellene meghalnom! Ez azért durva!”, gondoltam.

– Basszus, boszorkány! – mondtam ki hangosan, amikor megnyomtam a „hívás” gombot.

– Este a szokott helyen? – kérdeztem, amikor felvette.

– Oké. – Kicsit olyan volt a hangja, mintha közben visszatartotta volna a lélegzetét.

– Ha lehet, a Boszorkányszigetet egyelőre kihagynám! – poénkodtam, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget.

– Megértem – válaszolta halkan.

– Akkor hétkor a Nyugiban? – kérdeztem.

– Jó. Hiányzol – válaszolta, és letette.

A délután maradék részét azzal töltöttem, hogy a neten utánaolvastam a boszorkányságnak. Elképesztő dolgokat találtam! Általában és a szegedi boszorkányperről is.

Este mindketten egyszerre érkeztünk a kocsmához. Olga káprázatosan csinos volt. Az a piros ruha volt rajta, amit az első randinkon viselt, mégis más volt most, mint eddig bármikor. Máshogy volt szép. Az ölelés és a puszi ellenére érezhető volt rajta egy rá eddig nem jellemző visszafogottság. Tényleg nem láttam még ilyennek, de így is hihetetlenül vonzó volt. Ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy mindig is körülvette valamilyen varázs. De most ez is más volt. Egy új Olgát láttam, egy kedves, tartózkodó, csodaszép „idegen” lányt, aki elképesztően hatott rám.

– Most nincs kedvem bemenni, sétálunk? – kérdezte.

– Jó ötlet!

Egy darabig csak kézen fogva mentünk. Olyan volt, mintha egy árok két oldalán haladtunk volna, ami elválasztott minket, miközben mindketten éreztük, összetartozunk.

– Hogy vagy? – Komolyan nézett rám. – Nem tudom, nem siettem-e el a dolgot.

– Nem hiszem, hogy erre lett volna igazán jó időpont – feleltem. – De van pár kérdésem.

Halvány mosoly és bólintás volt a válasz.

– Nem is tudom, mivel kezdjem, olyan hihetetlen ez az egész – csóváltam a fejem. – Hány boszorkány van egyáltalán?

– Itt Szegeden csak a nagymamám. Ő ismer még néhányat, de én velük még nem találkoztam.

– Miért?

– Mert én még nem vagyok igazi boszorkány, bár a születésemkor a varázserő egy részét megörököltem.

– És mikor leszel az?

– Ha majd nagyi meghal. Akkor adja át nekem a teljes tudását.

– Ez azt jelenti, hogy pár dologra azért már most is képes vagy?

– Igen.

– De én…, engem, ugye, nem…

– Nem! Egyáltalán nem! Én sem tudhattam, hogy ki lesz az, aki a párom lehetne. De abban a pillanatban, amint megláttalak, elfogott egy különös érzés, ami több volt annál, mint hogy vonzónak talállak. Valamiért rögtön tudtam, hogy sokkal többről van szó, még ha teljesen biztos nem is lehettem benne. Ehhez nagyi kellett.

Szükségem volt egy kis időre, hogy emésztgessem a hallottakat. Közben elértünk a Dugonics téri szökőkúthoz. Szerencsére nem sokan voltak rajtunk kívül, leültünk. A mögöttünk lévő parkosított részen rigók hangoskodtak.

– És mit tudnak a boszorkák? Például a nagymamád? Az a tegnapi időutazás félelmetes volt!

– Tudod, az én nagyim a praktikák közül csak olyat használ, amivel igazából senkinek nem árt, és ez nálam is így lesz.

– Nem ez a fehér boszorkányság? – kérdeztem.

– No, csak nem utánajárt valaki a dolgoknak! – mondta Olga örömmel a hangjában. – De, így van. A fehér vagy jó boszorkák csak fehér mágiát használnak, tehát olyat, amelyek nincsenek negatív hatással másokra. Emlékszel a jó tündéres mesére? Na, igazából abban sem tündérről, hanem egy fehér bosziról van szó. De míg a tündérek mindenkinek bejönnek, a boszorkáknak rossz a hírük, és nagyon kevesen tudják, mi az a fehér boszorkányság.

– Számodra hogy derült ki, hogy boszorkány leszel? Anyukád is az?

– Nem, anya nem. A mi családunkban, és nagyitól úgy tudom, hogy több más családban is, mindig kimarad egy generáció. Azt ne kérdezd, hogy ez miért van így – vonta meg a vállát. – Tudod, már nagyon korán voltak ennek jelei. Már kislányként is sokszor megálmodtam, hogy mi fog velem történni. Könnyen megérzem mások testi vagy lelki fájdalmát, és valahogy mindig vonzottam a kisgyerekeket és az állatokat. Szeretem éjjelente a csillagos eget bámulni, már piciként is imádtam a nagyival kertészkedni, gyógyfüveket szagolgatni – sorolta. – Nagyi persze már a születésemkor tudta, hogy én leszek az utódja.

– És mi az, amit már most is tudsz?

– Hát, például szobrokkal beszélgetni.

– Szobrokkal beszélgetni? – ismételtem meg álmélkodva. – Azt meg hogy? És mire jó ez egyáltalán?

– Gyere, megmutatom! – derült fel az arca. – Elviszlek a legjobb barátnőmhöz!

A kezemnél fogva felhúzott ültömből, és adott egy puszit. Most olyan volt, mint régen.

Néhány perc alatt kiértünk a Tisza-partra. Emlékeztem rá, hogy van ott egy padon ülő nőt ábrázoló szobor. A csaj hatalmas kalapot visel. Nem tévedtem, Olga a belgyógyászati klinika előtt állt meg.

– Itt is vagyunk! Ismered őt? – kérdezte.

– Láttam már, tényleg klassz szobor.

– „Kalapos hölgyként” emlegetik, pedig igazából Kalap alatt a szobor címe. Csakhogy ő igazából Kornélia. Van egy ikertestvére is Párizsban, aki a Párizsi Magyar Intézet előtt csücsül egy ugyanilyen padon. Kozett is nagyon népszerű! Szeretnéd megismerni Kornéliát? – kérdezte jókedvűen.

– Hát… – Nem tudtam mit válaszolni. Levegőt se nagyon kaptam, a gyomromban viszont fura bizsergést éreztem.

Olga odalépett a szoborhoz, egy ponton a tekintélyes méretű kalap alá nyúlt, és súgott neki valamit.

A fejét álla alatt tenyerébe fogó lány, aki mindkét könyökével a combján támaszkodott, egyszerre megmozdult.

– Jó reggelt! Illetve bocsánat: szép estét! – mondta, és nagyot nyújtózott.

Önkéntelenül hátrébb léptem.

– Ilyen nincs! – suttogtam.

Földbe gyökerezett a lábam, és éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér.

– Na, hogy ment a dolog? – kérdezte a szobor Olgát, aki elmosolyodott, és rám mutatott.

– Óh, kedves Zsigmond, milyen tapintatlan vagyok, ne haragudj! De őszintén szólva nem számítottam rád – folytatta Kornélia kifejezetten szép, bársonyos hangon.

– Jó…, jó estét! – dadogtam.

– Ezek szerint együtt vagytok. Ez jó hír! Köszönöm, hogy eljöttetek! – nevetett Olgára. – De persze, nem lehet most könnyű egyikőtöknek sem – tette hozzá a homlokát ráncolva. – Gyertek, üljetek ide hozzám! – mutatott maga mellé a padra.

„Még jó, hogy senki nincs a közelben, aki ezt láthatná!”, gondoltam.

Kiderült, hogy Olga és Kornélia már hosszú évek óta barátnők, így mindent megbeszélnek egymással. Kornélia rólam is tudott szinte mindent.

– Sétálhatnánk egyet? – kérdezte aztán Kornélia Olgához fordulva, és bár jócskán besötétedett, így is láttam Olgán, hogy elpirul.

– Nem lenne szabad… – felelte.

– De hát mikor, ha nem egy ilyen alkalommal? – kiáltotta Kornélia önfeledten, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét. – Bocsánat! Megígérem, hogy csendben leszek! – súgta.

Összenéztünk és összenevettünk Olgával.

„A hatalmas kalap olyan feltűnő, hogy ha Kornélia egy mukkot se szólna, már akkor is messziről észre lehetne venni a lámpafényben”, gondoltam.

– Na, jó! – egyezett bele Olga, és csettintett egyet. – Így csak mi láthatjuk és hallhatjuk őt, senki más – tette hozzá magyarázatképp.

„Nem akármi, amit tud, pedig még nem is igazi boszorkány!”, álmélkodtam.

Különös séta volt, az biztos! A szoborlány egy helyen nekitámaszkodott a mellvédnek, és a sötéten áramló folyót nézte.

– Milyen jó lett volna, ha úgy helyeznek el, hogy teljes egészében láthassam a tájat! – sóhajtott fel. – Itt mindig történik, változik valami – folytatta duzzogva.

Ezután Olgára nézett és elmosolyodott.

– Röptessük meg a kérészeket, Olgi, kérlek! – könyörgött.

Tudtam, mire gondol. Talán háromszáz méterrel odébb áll a mellvéden egy másik szobor, ami a tiszavirágzást örökíti meg. A hullámokból felrepülő kérészek lenyűgöző látványt nyújtanak, aki látta az egy napig élő rovarok „táncát” megörökítő szobrot, nem felejti el.

Olga bólintott, Kornélia pedig ugrándozva előresietett. Nem lehetett nem mosolyogni rajta.

– Hát, ha nekem kéne ennyit egyhelyben ülnöm, lehet, hogy én is így viselkednék – mondtam, és kézen fogtam Olgát.

Kornélia leírhatatlan látványt nyújtott. Önmagában is gyönyörű volt, ahogy óriási kalapjában mezítláb forgott körbe-körbe. Amikor aztán a kérészek elkezdtek repdesni körülötte, majd rászálltak a kinyújtott kezére, a kalapjára, az tényleg mesébe illő volt. Ezekben a pillanatokban ügyet sem vetett ránk, egy francia sanzont énekelt, amit biztos a párizsi húgától tanult.

Nem volt könnyű visszakísérni a padjához, ha rajta múlott volna, egész éjjel a városban sétál, azt hiszem. Megölelte Olgát, aztán visszaült a helyére, és hozzám fordult:

– Örülök, Zsigmond, hogy megismertelek! Vigyázz rá! – mutatott a barátnőjére, még egyszer búcsút intett neki, és újra rám nézett. – Rendben? – Ezután a tenyérébe vette az állát, és mozdulatlanná dermedt.

– Hát, ez nem akármi! – szóltam elismerőleg, amikor magamhoz tértem. Átkaroltam Olgát, ő pedig szorosan hozzám bújt.

– És mikre vagy még képes? – kérdeztem, miközben távolodóban egy utolsó pillantással elköszöntünk Kornéliától.

– Hamar észreveszem, ha két ember összeillik, és tudok tenni érte, hogy ez nekik is feltűnjön, ha egyébként úgy hozná az élet, hogy elmennének egymás mellett. Nem, ne is kérdezd, ehhez nincs szükség bájitalra! Vagy például meg tudom gyorsítani a gyógyulást, ha valaki kisebb betegséggel vagy valamilyen sérüléssel küzd.

Erre felkaptam a fejem, és megálltam. Bendi reggeli bágyadt arca jelent meg előttem.

– És ha valakinek komoly, akár halálos betegsége van?

– Nem, ahhoz már igazi boszorkánynak kell lenni, és akkor sem biztos, hogy sikerül. A boszik sem mindenhatók, sajnálom! – mondta Olga.

Elgondolkodva simogattam meg a kezét az ujjaimmal. Most vettem csak észre, hogy már a Móra múzeumhoz érkeztünk.

– Ha jól értem az eddigiekből, az, hogy a nagyid boszorkány, és te is az leszel, igazából inkább jót jelent, mint rosszat, nem? – töprengtem hangosan.

– Kivéve azt, ami a párunkra vár. Mert ezt az átkot semmi és senki nem oldhatja fel!

„No, igen!”, gondoltam, mert az ezzel kapcsolatban végig bennem bujkáló kérdésektől a hideg futkosott a hátamon.

Nagyot sóhajtott.

– Úgyhogy igazából az lesz a legjobb, ha minél előbb elhagysz. Tudod, te még csak emlékezni sem fogsz rám! – válaszolta bánatosan.

Átölelt, és olyan szomorú arccal nézett rám, amilyennek még előző nap sem láttam. Aztán megrázta a fejét, mintha csak meg akart volna szabadulni az őt kínzó gondolattól. Amikor újra rám pillantott, már ismét az az Olga volt, akit ismertem.

– Viszont van egy ötletem! Mit szólnál, ha egy napra kölcsönadnám neked a varázserőmet? Akkor megtapasztalhatnád, milyen boszorkánynak lenni!

Letaglózó ötlet volt, úgyhogy egy ideig szóhoz se jutottam. De aztán eszembe jutott, amit a gyógyításról mesélt, és különben is izgalmasan hangzott a dolog.

– Egy napra? – kérdeztem.

– Igen. Többre nem lehet. Na, mit szólsz?

– Oké! – feleltem lassan. – És mit kell csinálnunk hozzá?

– Semmi különöset! Ez a csók pont megteszi – mondta, és hozzám bújt. A csók finom volt, mint mindig, de közben ugyanazt a fura bizsergést éreztem a gyomromban, mint mielőtt Kornélia életre kelt.

 

Folytatása következik