Fulekitamasirasai

– Na? – Várakozásteljesen néztem rá, mert kislányként ez volt az egyik kedvencem, akármilyen bugyutácskának tűnik is már felnőtt szemmel.

– Aranyos – mondta. Magához húzott, és megcsókolt. – És te gonosz boszorkány vagy, vagy jó tündér? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Szerintem most épp jó tündér! – válaszoltam egy sokat sejtető mosoly kíséretében. – Egyébként: hogy érzed itt magad? – tudakoltam, és körbemutattam a tájon.

Nem a véletlenen múlt, hogy ide hívtam Zsigát. Egy ideje csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy választ kapjak arra a két fontos kérdésre, amelyek a további sorsunkat meghatározták. Az elmaradt óráink miatti szabad délután ehhez pont kapóra jött. Bármennyire tartottam is ettől a naptól, nem akartam tovább halogatni a dolgot, mert a bizonytalanságot egyre nehezebben viseltem.

– Szép. Miért? – Zsiga kérdőn pillantott rám.

– Tudod, mi történt ezen a helyen, nem? Elég híres.

Először nem értette, mire akarok kilyukadni. Tétován szétnézett, aztán megvonta a vállát.

– Nem. Mi? – kérdezte.

– Szeged, Tisza-part, középkor, nők… – soroltam.

Újra körülpillantott, megrázta a fejét, de aztán látszott rajta, hogy lassan derengeni kezd neki valami.

– Csak nem itt zajlott a boszorkányégetés? Töriórán egyszer szóba került – töprengett. – De az a Boszorkányszigeten volt, nem?

Bólintottam.

– De hát ez itt nem is sziget! – kiáltott fel.

– Így van. Tudod, ez a terület soha nem volt igazi, legfeljebb csak félsziget, amit a Tisza egy éles kanyarral került meg – magyaráztam.

– Boszorkányokban hinni? – révedt Zsiga a távolba. – Micsoda szörnyű babonaság! – mondta, de látszott rajta, hogy az itt történtek miatt más szemmel néz szét a tájon. – És mikor is volt ez? – fordult hozzám újra.

„Ajaj! A boszorkányokkal tehát baj lehet!”, gondoltam nyugtalanul.

– Ezerhétszázhuszonnyolc július huszonharmadikán – válaszoltam.

Zsigának elállt a lélegzete.

– Honnan tudsz te ilyeneket? – hüledezett.

Most én vontam meg a vállam.

– Szóval, ez itt a Boszorkánysziget – ismételte meg lassan, közben az arcomat fürkészte.

– Igen. Azt mesélik különben, hogy a boszorkányégetés után a kisgyerekek hosszú ideig féltek ettől a helytől, sokak szerint nem volt tanácsos éjjelente erre járni, és vannak, akik még ma is azt mondják, hogy a kivégzés évfordulójához közeledve szívtépő jajveszékelést hallani a környéken.

Zsigának végképp leesett az álla.

– Értem. Ezért akartad megmutatni ezt a helyet? – kérdezte.

– Ja. De a nagymamám tudna igazán sokat mesélni róla. Van kedved meglátogatni?

Láttam rajta, hogy meglepte a kérdés.

– Most?

– Akár. Otthon van, és egész közel lakik.

Érezhette rajtam, hogy ez valamiért fontos lenne nekem.

– Oké – mondta kicsit bizonytalanul.

– Jó válasz!

Hálásan bújtam hozzá, és csókolózás közben, mintegy jutalomként, egész szorosan a melléhez nyomtam magam.

A nagymamám tényleg egy közeli kis kertes házban lakott. Amikor beléptünk hozzá az udvarra, a körtefáról hangos szárnysuhogással nagyi fekete madara szállt a vállamra, és fejét jellegzetesen föl-le és oldalra mozgatva rövid ideig tanulmányozta Zsigát, akinek elkerekedett a szeme a nem mindennapi fogadtatástól.

– Csjak, csjak! – kiáltotta köszönésként, majd visszarepült ugyanarra az ágra.

Nagymama hozzám lépett, és szorosan átölelt.

– Meghoztam! – mondtam neki büszkén Zsigára pillantva.

– Kerülj beljebb, fiam! – szólt nagyi jobb karját Zsigmond felé tartva, majd a barátom kézfogásra nyújtott tenyerét maga felé fordította, belenézett, és bal keze mutatóujját végighúzta rajta. – Igaz! – mondta rám nézve, bólintott, engem pedig egyszerre járt át a boldogság és az aggodalom, hisz így a másik fontos kérdésre is megkaptam a választ.

Az izgatottságtól elállt a lélegzetem, de igyekeztem gyorsan összekapni magam, hogy Zsiga semmit ne vegyen észre. Szerencsére nem kérdezett rá, mi az, ami „igaz”.

– Úgy látom, nemcsak Csicsónak jössz be! – súgtam oda neki remegő hangon. Először nem értette. – A csókának! – mutattam nagymama fán tollászkodó társára.

Nagyi szokásához híven aznap is sötét ruhát viselt, ősz haját kendő fogta össze. Kicsi volt és törékeny, mégis erő sugárzott belőle.

Odabenn a házban a kis ablakoknak köszönhetően elég sötét volt. Láttam Zsiga szemében a csodálkozást és az elismerést, ahogy a régi parasztházak berendezését idéző bútorokon végignézett. A sarokban álló tulipános ládán egy fonáldarab mellett egy kétélű, fekete markolatú kés feküdt, pengéjén furcsa, mágikus jelekkel. Mellette egy régi, lábbal hajtható Singer varrógép állt, félig nyitott fiókjában sok-sok varró- és gombostű látszott. Minden falon lógott egy-egy tükör, úgyhogy amint letelepedtünk a szoba közepén álló nagy asztal köré, nemcsak szemből, de hátulról is láthattuk egymást.

– Régóta lakik itt? – kérdezte Zsigmond nagyitól.

Közben kicsit elpirult, ami máskor is nagyon jól állt neki.

– Bizony, jó ideje már! – felelte nagymama mosolyogva.

– Olga azt mesélte, hogy sok érdekes történetet tud a szegedi boszorkányokról – folytatta Zsiga.

Láttam szegényen, hogy továbbra is zavarban van.

– Így van. És te mit tudsz róluk? – Nagyi kutató tekintettel nézett rá. – De tudjátok, mit? Előbb hozok egy kis hókiflit! A málnaszörpöt szereted? – kérdezte, ám mielőtt a barátom megszólalhatott volna, már ment is.

– Szóval, én ezekről a dolgokról csak az iskolában hallottam egy keveset – vallotta be Zsiga, amikor nagyi a tálcával visszajött. – Hogy itt Szegeden jó néhány boszorkányt megégettek, és volt egy eset, amikor egyszerre többet is. Meg hogy azóta Boszorkányszigetnek hívják azt a helyet. Körülbelül ez minden.

– Jól mondod. Tudod, fiam, szörnyű idők jártak akkoriban. Szegedet és környékét pestis, árvíz és éhínség sújtotta, az akkor betelepült népek miatt is sok volt a viszály. Ezután nagy szárazság, majd a várva-várt zápor helyett jégeső következett. Az emberek arról kezdtek pletykálni, hogy ennyi csapás csakis az ördögtől és a vele cimboráló boszorkányoktól származhat.

– Boszorkányoktól? Micsoda butaság! Nem is értem, hogy hihettek az emberek valaha is a létezésükben! – jelentette ki Zsiga fejcsóválva.

– Hát, ha akarod, a saját szemeddel láthatsz mindent! – mondta nagymama.

Zsiga értetlenül pillantott rá. Ekkor nagyi az asztal fölött egyik nyitott tenyerét felé, a másikat felém nyújtotta. Zsigmond habozott egy kicsit, nem értette, mit akar nagymama. Bizonytalanul rám nézett, aztán miután látta, hogy én már megfogtam nagyi kezét, ő is így tett.

Rövid időre sötétbe borult minden, majd hirtelen egy folyó menti füves területen, felbőszült emberek sokaságban találtuk magunkat. A három máglyát, amelyek közül kettőn négy, a harmadikon öt alakot láttunk, a hóhér egymás után gyújtotta meg, mire az összegyűlt tömeg először örömujjongásban, majd kárörvendő, hangos ordítozásban tört ki, amibe a halálraítéltek sikolya és üvöltése vegyült.

– Az ott Kökényné Nagy Anna, a rossz természetű, veszekedős bába – mutatott nagyi az egyik asszonyra. – Megkínozták. Az ő és más tanúk vallomása alapján összesen tizennyolc embert vetettek alá vízpróbának. Hárman elsüllyedtek és megfulladtak, a többiek számára a boszorkánymérés, majd rettenetes kínvallatás következett. Így járt Rózsa Dániel, a város leggazdagabb polgára, Szeged egykori főbírája is, aki juhászbojtárként kezdte – mutatott most nagyi egy idős férfire. – Sok irigye volt! A kínzás hatására bevallotta, hogy ő a szegedi boszorkánysereg kapitánya, és hogy egy akó pénzért hét évre eladták az esőt a töröknek.

Láttam Zsigmond arcán, mennyire megrémült a látomástól. Hogy elborzasztotta az emberi kegyetlenség, a megvadult csőcselékből áradó gyűlölet és a máglyán égők szenvedése. El kellett fordulnia a látványtól, és megpróbált kitántorogni a gyilkos csődületből. Mi is követtük, és amikor utolértük, nagymama megfogta a kezünket. Egy időre újra sötétség vett körül minket, majd nem sokkal később a szobában találtuk magunkat.

– Mi történt velem? Hogy lehetséges ez? – kérdezte Zsiga zihálva. Vádló tekintettel nézett hol nagyira, hol rám. Saját korábbi élményemből tudtam, hogy még mindig a fülébe csengtek a gúnyos kacajok és a velőtrázó kiáltások, hallotta a tűz ropogását, miközben az égett haj és hús szagát az orrában érezte. – Én ezt nem akartam, hogy tehettétek ezt velem? – kiáltotta.

– Várj, fiam! – szólt nagymama, és a kötényéből port hintett Zsiga arcába, aki erre néhány másodperc múlva megnyugodott. – Még egy hintés, és utána olyan lesz, mintha csak könyvben olvastad volna – mondta, és tényleg így történt. Zsigmond lassan felocsúdott, aztán hosszan, szótlanul, a homlokát simogatva nézett ránk. Szinte hallottam a gondolatait.

– Figyelj rám, kedves! – mondtam neki. Először neveztem őt így. – A mi családunk az egyik megégetett bába leszármazottja. Ártatlanul halt meg, de az igaz, hogy boszorkány volt. Mert boszorkányok léteznek! Nagyi is az, és egyszer majd én is az leszek. Idáig senkivel sem találkoztam, akivel azt éreztem volna, mint veled. Most, hogy a nagymamám is látott téged, és a tenyeredből kiolvasta a jelet, biztossá vált, amit a szívem mélyén az első pillanattól fogva sejtettem, hogy te lehetsz a párom. De meg kellett tudnod az igazságot, és el kell döntened, hogy el tudod-e fogadni, hogy a nagymamám után én következem. Ezért kellett eljönnöd ide.

Zsiga döbbenten hallgatott.

– És van még valami, amit tudnod kell! – folytattam.

Lesütöttem a szemem, sóhajtottam egy nagyot.

„Ezt hogy mondjam el?”, kérdeztem magamban, pedig hányszor elképzeltem már ezt a jelenetet! Egy ideig nem tudtam a szemébe nézni, a földet bámultam, és könnybe lábadt a szemem.

– Az a helyzet, hogy… Az a helyzet – fogtam bele újra –, hogy ha engem választasz, és velem maradsz, akkor nem élhetsz olyan hosszú életet, mintha mást szeretnél. Ez a boszorkák átka. Nagyi férje is régen elment már. Nagyon sajnálom!

Átöleltem, és éreztem, hogy a könnycseppek végigfolynak az arcomon.

Egy darabig nem szólt semmit.

„Mit is mondhatna szegény?”, gondoltam.

– Mennyivel rövidebb élet lenne ez így? – kérdezte, miután kibontakozott az ölelésemből.

– Nem tudhatjuk pontosan. Sajnálom! Ne haragudj!

Újra átkaroltam, talán utoljára. Közben azért igyekeztem összeszedni magam.

– Tudom, hogy ez túl sok volt egyszerre. Szeretlek, épp ezért nem várom el, hogy mellettem dönts. Hisz lehet más feleséged. Egy szép, kedves nő, gyerekek, akikkel addig élhetsz, ameddig igazából megadatik. Különben is: nem olyan régóta ismerjük egymást, igaz? – kérdeztem szomorúan.

Zsigmond csak hallgatott.

– Most már tudsz mindent – mondtam lemondóan, és az arcát fürkésztem.

Nem válaszolt.

– Ha úgy akarod, lesz időd dönteni – folytattam –, de tapasztalni fogod, hogy addig senkinek nem fogsz tudni mesélni se rólam, se nagyiról, se arról, amit most átéltél. Ha pedig arra jutsz, hogy nem akarsz engem, akkor eljössz ide újra, és egy varázslat hatására mindent elfelejtesz. Azt is, hogy valaha ismertél. Rendben? – kérdeztem, közben megremegett a hangom.

Továbbra sem szólalt meg. Úgy nézett rám, mintha először látott volna.

Gyengéden végigsimítottam az arcán.

– Menjünk! – mondtam.

Zsiga zavarodottan álldogált, amikor nagyi a kiskapuban egy öleléssel elbúcsúzott tőlem. Amint az ajtó becsukódott nagymama mögött, odaléptem hozzá, és egy pillanatra a szívére tettem a kezem. A tekintete nem árult el semmit.

Egyszerre szörnyen magányosnak éreztem magam.

Elindultunk, és szótlanul mentünk egymás mellett. Nem fogta meg a kezem, és nem is nézett rám.

Folytatása következik