A választás
Mindenhol ott vagyok, ha úgy akarom. A létezés minden pillanatában. Akár ezernyi helyen egyszerre. De olyan is van, hogy hiába hívnak, várnak, nem jövök.
Egy olyan út felett suhanok, amely kis román falvakon vezet keresztül. Az október végi estén kedvemre válogathatok azok közül, akiket magammal vihetek.
Az előző település előtt kicsivel már lecsaphattam volna Radura, aki kacsázva haladt kivilágítatlan, prizma nélküli biciklijén. Sötét üstöke, rossz, fekete kabátja, ahogy egész lénye, láthatatlanul simult bele a homályba. A barátjával ivott délután, az úton hazafelé azokat a nótákat fújta, amiket korábban a komájával énekeltek. Szegényes otthonában nem várta senki.
A kocsijával Radu mögött érkező, fáradt Petru egyre többször hunyta le a szemét, míg az egyik hosszabb egyenesben ráhanyatlott a kormányra. Feje nagyot koppant a volánon, amitől az autó pont abban a pillanatban fordult kissé balra, amikor Daciája utolérte Radut. A magához térő Petru az ijedt kapkodás után csak nehezen navigálta vissza rozzant járgányát a saját sávjába. Hogy a manőver közben egyik földije mellett haladt el, arról most sem sejt semmit, ahogy a még mindig dudorászva tekerő Radu sem tudja, milyen kevésen múlt az élete.
A majdnem végzetes találkozás után magára hagytam a két férfit, hogy a következő falu elején egy gazdátlan, nagytestű kutya sorsáról döntsek. Egy romos házfal tövében ücsörgött nála jóval kisebb társával. Amikor a szél iránya megváltozott, orrát megcsapta egy elpusztult patkány túloldalról érkező szaga. Felállt, fejét magasba tartva szimatolni kezdett, és elindult. A forgalommal nemigen törődött, mert idáig így vagy úgy megúszta a szorult helyzeteket, bár ilyenek csak ritkán adódtak. A helyiek megszokták a bárhol előforduló kóbor kutyákat, nem foglalkoztak velük, de ha kellett, lelassítottak miattuk.
A fiatal, tapasztalatlan magyar sofőr viszont, aki meg akarta mutatni a többieknek, mennyire jól vezet, eleve gyorsabban hajtott a kelleténél, így a négylábúval történő találkozás ezúttal elkerülhetetlen volt.
– Azanyád! – üvöltött fel a húszéves Soma, aki barátaival a Glavoj-rétre tartott. A vészfékezésnek köszönhetően az Audi eleje csak az állat jobb hátsó lábát kapta el, ráadásul azt is lépés közben a levegőben, így ha zúzódásokkal is, de az eb megúszta az ütközést. Egy kicsit sántít ugyan, és a gyomra is korog, de: él.
Kedvem támadt követni ezt a kocsit!
Soma mellett új barátnője, Adri ült, mögöttük Julcsi és Árpád, akik viszont régen együtt voltak. A kirándulás Árpád ötlete volt, ő foglalta le a szállást, és tervezte meg a háromnapos programot. Most is erről mesélt a többieknek.
Közben felmerült bennem a kérdés, hogy a rosszul kivilágított falu közepén, az úttest szélén álldogáló nőnek, Dariának mi legyen a sorsa. Elinduljon most, vagy várjon még?
Aztán határoztam.
– Mi a szar, ez meg akar halni? – kiáltott fel rémülten Soma a kormányt elrántva, ahogy az utolsó pillanatban észrevette az árnyalakot. Nem sokon múlt, de a keskeny úton a megengedetthez képest jóval gyorsabban hajtó Audi végül nem sodorta el a nőt.
Somának és barátainak kicsivel később megint tátva maradt a szája. A falu sötétbe boruló végéhez érve egy kanyar után két békésen egymás mellett ballagó tehén tűnt fel a szemközti sávban. A hirtelen felbukkanó kérődzők látványa olyannyira sokkolta Somát, hogy csak az én közbenjárásomon múlt, hogy a teheneket hátulról terelő, majd egy pillanatra melléjük lépő férfit el nem csapta.
Az élénken diskuráló társaságtól megválva előresuhanok az úton, és a csillagtalan éjben egy másik kivilágítatlan biciklishez közelítek.
„Újabb jelentkező, aki akár velem is jöhetne!”, állapítom meg, ám kicsivel közelebb érve mintha időnként a pedálokon elhelyezett prizmák villanása tűnne a szemembe. A picinyke fénycsíkok mozgása az emberi szem számára szinte láthatatlan.
„Milyen dicséretes öngondoskodás!”, gondolom gúnyosan, és kaján vigyorra húzódik a szám, hisz már hallom a fiatalok gyorsan közeledő autóját. Aztán viszont elkerekedik a szemem. Amit látok, azok bizony nem egy előttem haladó kerékpár prizmái! De nem ám!
A forgalommal szemben az út szélén az öreg Marian bandukol. Kezében egy ötliteres vizesballon, az alján lötyög még némi bor, amit a barátokkal folytatott darvadozás utánra tartogatott, és a visszaútra gondosan megőrzött. Ahogy a maga mellett lóbált műanyagedényen megtörnek az éjszaka halvány fényei, annak van olyan hatása, mintha valaki a prizmás pedálokat hajtaná.
„A látszat tehát ezúttal is csal, valaki nem megy, hanem jön!”, szögezem le mosolyogva, és meglepetésemben egy darabig egy helyben lebegek. Az érkező Audi lámpájának fénye viszont valamelyest tényleg visszaverődik a ballonról, így Soma az utolsó pillanatban kiszúrja az öreget, és kikerüli.
„Minden jót, Marian!”, gondolom. „Úgyse sok bort iszol már meg!”
Újra messze elhúzok Somáék felett. Egy darabig senki sem tűnik fel, aztán meglátom, hogy az út szélén valaki erőlködve tol egy biciklit. A vázon keresztbe fektetve bő két méter széles, vaskos rőzseköteg inog. Gyűjtője föléje görnyed, és testével támasztja a melegedésre szánt halmot, hogy le ne essen. Ember, kerékpár, rőzse: halandó szemének tökéletesen láthatatlanok!
„Vajon miben bízol, emberke?”, töprengek.
De már suhanok is tovább, és nem sokkal később egy szokatlan jelenséggel találkozom. Egy messziről jól kivehető alak halad előttem, kerékpárján működő világítással, csillogó prizmákkal. Sőt: a férfi láthatósági mellényt is visel!
– Dumitru! – kiáltok fel, ahogy megismerem.
Nem hallhat engem, de rossz érzése támad, úgyhogy megáll, és körülnéz. Közben Soma egy távoli villám halvány fényénél észreveszi a rőzsehordót, aki így nyer pár évet.
– Mondd, barátom, miért akarsz ennyire élni? – kérdem Dumitrut a felszerelését látva, és a belőle áradó érzésekre utalva, de nem felelhet, hisz őt csak a csend veszi körül. Egy darabig gyanakodva fürkészi a sötétséget, aztán halad tovább, de látom rajta, érzi, hogy valami nincs rendben.
Ahogy felette lebegve a szívébe pillantok, a jegyesét, Adinát látom. Igen, őt szereti, hozzá tart most is.
„Hm. Vegyük csak számba az eddigieket!”, mondom magamban. „Nem halt meg Radu, ahogy a nagytestű kutya és az út szélén álló nő, Daria se. Él a tehenek gazdája, az öreg, sánta Marian a ballonnal és a rőzsehordó is. Ez összesen hat.”
– Dumitru, te vagy a hetedik! – kiáltom. – Gyere velem!
Dumitru csak teker tovább.
A közeledő Audiban hangos zene szól. Már itt is vannak.
– Add már azt a rágót! – kiáltja Soma a mellette ülő barátnőjének, és fejét oldalra fordítva kitátja a száját. Egy kanyar bejáratánál járnak. A lány céloz, de nem talál, a rágó a fiú alsó ajkáról az ölébe hull. Ahogy Soma lehajtja a fejét, Dumitru látványa egyszerre betölti a szélvédőt.
– Vigyázz! – akarják kiáltani a hátul ülők, de a puffanás hamarabb jön, mint ahogy a mondatot befejezhetnék.
Mire az autó megáll, Dumitru szíve már nem dobog.
A kocsiban csend.
„Bizony, néhány élet megint megváltozik”, gondolom egykedvűen, és az ég felé veszem az irányt.
Mindenhol ott vagyok, ha úgy akarom. A létezés minden pillanatában. Akár ezernyi helyen egyszerre. De olyan is van, hogy hiába hívnak, várnak, nem jövök.