Ahogy kimondta, eddig nem tapasztalt, végtelen szomorúság áradt szét bennem. Sosem éreztem még ilyet.
Egyáltalán nem értettem, hogy változhatott meg ilyen hirtelen a hangulatom, hisz kifejezetten jót dumáltunk addig. Adrián a legjobb haverom volt az egyetemen, és épp az előző napi buli eseményeit beszéltük meg ebéd közben. A kedvenc romkocsmánkban ültünk az ablak melletti törzshelyünkön.
Miután elmondta azt a mondatot, a szemben lévő tükörben láttam, ahogy hamuszürkévé válik az arcom, megereszkedik a vállam. Mintha a másodperc tört része alatt kicseréltek volna! Tétován hümmögtem párat, aztán remegő kézzel emeltem a számhoz a poharat.
Adrián látta rajtam, hogy nem stimmel valami, úgyhogy hozzátette:
– Na, azért ne kapd fel a vizet!
Erre mindkettőnk megdöbbenésére az asztalra ejtettem a poharat, a szétspriccelő ásványvíz mindent beterített, az asztalról földre hulló pohár pedig darabokra tört.
„Mi a fene van itt?”, gondoltam rémülten.
Egy darabig némán, nagy szemeket meresztve bámultunk egymásra, majd felálltam, és kitámolyogtam a kocsmából. Ő közben mondott vagy kérdezett valamit, de hogy mit, az már nem jutott el a tudatomig. Odakinn egy pillanatra a falnak kellett támaszkodnom, különben kicsúszott volna a talaj a lábam alól. A korábban érzett szomorúságnak már nyoma sem volt, a helyét zavar és para vette át.
„Mi történik velem? El innen!”, hasított belém. Ahogy néhány méter megtétele után kissé magamhoz tértem, gyorsítottam a lépteimen, és már szinte futva hazafelé vettem az irányt.
Csörgött a mobilom. Adrián volt az, de nem vettem fel. Aztán mégis megálltam, és írtam neki.
„Jól vagyok, majd kereslek.”
Pedig nem voltam jól.
Otthon felidéztem a beszélgetésünket, és hát nem volt nehéz összerakni, ami történt, épp csak érthetetlen és egyben félelmetes volt az egész.
Adrián a kocsmában épp arról a csajról beszélt, aki a buliban mindkettőnknek bejött, csakhogy ő velem táncolt egész este. Amikor Adriánnal eljöttünk, büszkén mutattam neki a lány számát, amit a szemceruzájával írt bele a tenyerembe, mert a mobilom lemerült. Bár a haveromnak összességében túl nagy szívfájdalmat nem okozott a dolog, elvolt ő valaki mással, azért jól sem esett neki. Bosszankodva, de nevetve ekkor hangzott el tőle az az odavetett mondat.
„Hogy szomorodnál meg!”, idéztem fel a szavait. Szerencsére nem éltem át újra, amit akkor, mégis megborzongtam.
Ezután eszembe jutott a másik mondata is.
„Ne kapjam fel a vizet? Erre kiesik a pohár a kezemből? Micsoda hülyeség ez?”, hüledeztem. Idegesen rágtam a szám szélét.
„Hm. Ezek szerint az ilyen szólások, kifejezések elevenednek meg”, állapítottam meg.
Azon töprengtem még, vajon használt-e Adrián a beszélgetésünk során korábban is olyan szófordulatot, ami ha megvalósul, az bizony gáz. Nem emlékeztem rá. És az is tény, hogy aznap csak vele beszéltem, nem tudhattam, hogy személy szerint neki van köze ehhez az „anomáliához”, vagy más a helyzet.
Megpróbáltam végiggondolni, történt-e velem valami szokatlan az elmúlt napokban, de nem jutottam semmire.
– Csak nem átkozott meg valaki? – kérdeztem végül kínomban.
Tehetetlenül csóváltam a fejem.
Akárhogy is volt, mennem kellett.
Két nappal korábban megígértem anyámnak, hogy elmegyek hozzá pár apróságot megjavítani. Ahogy meglátott, aggódva kérdezte:
– Minden rendben? Elég sápadt vagy.
Elütöttem a dolgot, nem akartam beavatni, meg hát, mit is mondhattam volna? Megbütyköltem nála, amit kellett, kicseréltem pár izzót, az elemeket a tévé távirányítójában, ilyenek, de arra nem voltam felkészülve, hogy megkér, ugorjak be a városba, és még ott is intézzek el neki ezt-azt.
– De hisz egy óra alatt megjárod! – jegyezte meg biztatóan, mert látta rajtam, hogy ehhez nem sok kedvem van.
Az előszobában álltunk, és ahogy a tükörbe pillantottam, ennél a mondatánál a fejem felett feltűnt egy óra. Először azt hittem (abban reménykedtem?), hogy csak furcsán tükröződik a fény, de ahogy kissé oldalt hajoltam, egyértelművé vált a dolog.
– Mi baj van? – kérdezte anyám nyugtalanul.
Döbbenten meredtem rá. Ezek szerint ő nem látott semmi szokatlant. Ez egyfelől jó hír volt, másfelől viszont…
Újra a tükörbe bámultam, és éreztem, hogy megremeg a térdem.
– Semmi. Akkor majd jövök! – hagytam válasz nélkül a kérdését, és kirohantam az ajtón.
Ahogy az utcára léptem, ijedten tekingettem körbe, de mindenki úgy jött-ment, mint rendesen, ügyet sem vetett rám senki.
– Ez őrület! – mondtam, ahogy felpillantottam az órára. – Tényleg megzakkantam!
Nem tudom, más mit csinált volna a helyemben, én végül abban reménykedtem, hogy ha elfogadom az események logikáját, az ügyintézés után az óra eltűnik.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor visszaérve a tükörben is azt láttam, hogy ez tényleg így történt!
– Na, milyen gyorsan végeztél, látod, és még csak le sem jártad a lábad, igaz? Köszönöm! – fogadott anyám, mire ijedten pillantottam le, de szerencsére nem történt semmi. Nem akartam tudni, hogy éreztem volna magam, ha fáradtan érkezem, és anyám nem tagadólag használja az előbbi kifejezést.
Otthon hanyatt vágtam magam az ágyon, és üres tekintettel bámultam a mennyezetet.
„Mit kéne csinálnom? Kihez kellene fordulnom?”, töprengtem elkeseredve. „Basszus, pedig lehetne a dolognak akár jó oldala is!”, agyaltam tovább azokon a szófordulatokon, amiket a leggyakrabban használunk. „A ’Forrjon a véred!’ mondattal például egy csomó Viagrát megspórolhatnék idős koromban”, bölcselkedtem, mert mindenáron valami vicceset és biztatót szerettem volna kitalálni nyomoromban, de egy kicsit sem tudtam nevetni a béna poénon.
„És az a gáz, hogy különben is az ilyen pozitív szófordulatokból van kevesebb!”, sóhajtottam keserűen, miután újra végigpörgettem magamban azokat kifejezéseket, amik hirtelenjében eszembe jutottak. „A negatívak viszont egészen rémisztő szcenáriókat tartogatnak!”, állapítottam meg.
Például ha egyszer valaki azt mondaná, látta, hogy úsztam az izzadságban, és hirtelen egy verítékkel teli medencében találnám magam, az szimplán undorító lenne. De ha valaki bosszúsan azt kiáltaná, hogy „Nyald meg a talpam!”, vagy egy másik helyzetben megeresztene egy bátorító „Törd a fejed!” felszólítást, esetleg csupa jószándékból „Kéz és lábtörést!” kívánna, na, ezek már súlyosabb következményekkel járnának. Egészen ledermedtem, amikor a „Vakulnál meg!” kifejezés jutott eszembe.
„És mi lesz, ha majd a ’Szakadj meg!’ vagy a ’Pusztulnál meg!’ felkiáltások hangzanak el ebben a ’valóságshow-ban’? Végem van!”, gondoltam, hisz rájöttem, ha ez így marad, két dolog történhet velem: vagy megőrülök a félelemtől, jobb esetben gyorsan elpatkolok valamilyen odavetett mondat következtében, vagy pedig remeteként, magányosan kell élnem. Hisz ettől kezdve nem beszélgethetek senkivel!
Kétségbeesve temettem az arcom a tenyerembe, és ekkor megláttam az előző napi csaj telefonszámát.
„Úgyis minden mindegy!”, mondtam magamban, és felhívtam.
– Á, te vagy? – Érezhetően örült a jelentkezésemnek. – Már azt hittem, nem is hívsz. Na, és hogy telt a napod? Hogy működik nálad a cucc? – kérdezte.
– Milyen cucc? – hökkentem meg.
– Hát, amit a poharadba csempésztem.
Egyszerre felültem az ágyon.
– Hogy mi van? – kiáltottam.
– Nyugi, bár a hatása mindenkinél kicsit máshogy jelentkezik, garantáltan csak egy-két napig tart. Vicces bogyó! – kuncogott.
– Vicces? Hogy a francba csinálhattál ilyet? Mit képzelsz? – háborogtam.
– Nem jössz el hozzám, hogy megbeszéljük? – kérdezte olyan hangon, ami nem sok kétséget hagyott afelől, hogy tervezi a vigasztalásomat.
Egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. Nyeltem egyet.
Aztán mivel bíztam benne, hogy előző este ő is bevett egy tablettát, és hogy a szer talán rá is hasonlóan hat, mint rám, gondosan artikulálva szólaltam meg:
– Tudod, mit? Nem! Szarjál sünt! – mondtam, és letettem.