Fulekitamasirasai

A daru

Amikor a zajt meghallottam, már késő volt. Valami megpendült. Ahogy elrúgtam magam a talajról, egy hosszú, vékony, hegyes ág fúródott a szárnyamba. Megvonaglottam a kíntól, és rémülten verdesve szálltam fel a többi daruval. Még jó darabig együtt haladtam velük, a támadás helyét gyorsan magunk mögött is hagytuk. De a szárnyamban lévő furcsa ág miatt csak vergődtem, a sebből kiinduló bénító érzés egyre erősödött. Hamarosan már csak féloldalasan tudtam repülni, végül az ép szárnyammal kétségbeesetten csapkodva zuhanni kezdtem. Az alattam elterülő rét szélsebesen közeledett. Félelmemben felsikoltottam, aztán az utolsó pillanatban becsuktam a szemem. Ahogy a földre csapódtam, valami reccsent. Kibírhatatlan fájdalom hasított a lábamba, majd nagyot puffanva elterültem.

Egy ideig nem tudtam, mi történt, hol vagyok. Ahogy végignéztem magamon, szörnyű látványt nyújtottam. Gyöngyszürke tollazatom por takarta, a szárnyamból vér szivárgott, a színe olyan volt, mint a fajtánkra jellemző bíborvörös bőr, ami a fejünk és a nyakunk felső részét fedi toll helyett.

Megpróbáltam felállni, de újra és újra visszaestem a fűbe. Amikor végre mégis sikerült, és kissé magamhoz tértem, egyértelművé vált, hogy sérült lábamra és szárnyamra többet nem számíthatok.

„Mi lesz így velem?”, gondoltam, és kétségbeesetten pillantottam az üres égboltra. „Egyedül, sebzetten? Meg fogok halni!”

Ez a gondolat egyszerre volt rémisztő és elfogadhatatlan.

„Hisz még alig éltem! Párom sincs, tojásokat sem rakhattam.”

Csüggedten hajtottam le a fejem.

A legelő, ahová lezuhantam, sok búvóhelyet nem kínált. Tőlem messze állt ugyan egy fa, de tudtam, odáig képtelen lennék eljutni. A másik irányba pillantva egy bokron akadt meg a tekintetem. Az is nagyon távolinak tűnt, de mivel más esély nem akadt az elrejtőzésre, nekirugaszkodtam. Törött lábam és átszúrt szárnyam magam után vonszolva apránként haladtam, és hosszú, kínkeserves szenvedés után értem el a bokor árnyékába. Lerogytam a földre, és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy minél kisebb legyen a fájdalom.

 „Itt fekszem összetörve, és nincs miben reménykednem”, keseregtem.

Lassan sötétedni kezdett.

„India csillagai még utoljára felragyognak fölöttem, aztán vége!”, mondtam magamban, ahogy felpillantottam.

Közben egy új érzés lepett meg: fáztam. A fájdalom, a félelem és a magány fekete folyadékká olvadt össze bennem, és lassan minden porcikámba szétáradt. Rettegésem tovább fokozták a távolból érkező rémisztő zajok, az időnként felhangzó rikoltások és üvöltések. Alig aludtam valamit azon az éjszakán. Zavaros álmaimban újra együtt voltam a többiekkel, csodáltam finom mozdulataikat, kecses léptüket.

Egyszer valami reccsent a közelben, mire ijedt verdesésbe kezdtem, majd észbe kapva mozdulatlanná dermedtem.

„Talán így nem vesznek észre!”, emlékeztettem magam.

Szerencsére nem történt semmi! Ami a zajt okozta, eltűnt, a fájdalom viszont egyre erősebbé vált.

„De még élek!”, vigasztaltam magam. „Ha fáj is, legalább még élek.”

A reggeli szürkületben mozgást vettem észre a távolban. Egy ember, egy férfi közeledett a kutyájával. Először úgy tűnt, másfelé kanyarodnak, de aztán egyenesen felém vették az irányt, mintha tudták volna, hol vagyok. Amikor közelebb értek, a kutya hirtelen megállt, orrát felemelve szaglászni kezdett, majd gazdáját hátrahagyva a bokor irányába indult.

Moccanni se mertem. Hogy a kutya megtalál, abban biztos voltam, csak az volt a kérdés, mi következik utána.

Ahogy a négylábú a közelembe ért és meglátott, megállt, aztán felugatott. Rettegve húztam össze magam.

A kutya nem bántott, nem is jött közelebb, de a férfi elindult felém. Amikor odaért, megsimogatta a kutya fejét, leguggolt mellé, úgy nézett rám. Riadtan húztam hátra a nyakam.

Amennyire csak lehet, kerültük az embereket, nagyritkán láttuk csak őket. Az, amelyik most végignézett rajtam, nem sokban különbözött a többitől: fejét hosszú, sűrű, fekete szálak borították, a szája körüli részt bozontos szőr fedte. Barna bőrét az egész testén valamilyen fehér anyag takarta.

A sebesült szárnyamra és lábamra pillantott, mondott valamit, és megcsóválta a fejét. Ránézett a kutyájára, aki erre megnyalta a férfi arcát. Aztán ismét hozzám fordult. Lassan, nyugodt hangon beszélt, és többször is bólintott. Utána viszont hozzám lépett, és mellém térdelt.

„Most bántani fog! Megöl!”, villant át rajtam.

De nem ért hozzám.

Ehelyett magára mutatott, és azt mondta: Arif. Majd a kutyára, és azt mondta: Ratri. Ezt még egyszer megismételte.

Nem értettem, miért csinálta ezt.

Ezután felém nyúlt. Ijedten hőköltem hátra, amennyire csak tudtam, összekuporodtam, a félelemtől elállt a lélegzetem. Védekezni már nem volt erőm, csak annyira futotta, hogy tétován felemeltem a mozgatható szárnyam. A férfi átnyalábolt, és vigyázva, de határozottan magához szorított, aztán elindult velem abba az irányba, ahonnan jöttek.

Amikor megérkeztünk hozzá, egy zárt, fedett helyre, letett a földre. Óvatosan felemelte, és figyelmesen megnézte a sérült szárnyam, utána megvizsgálta a törött lábam, közben végig a szája szélét harapdálta.

Odaszólt a kutyájának, aki erre engedelmesen leült mellém (talán azért, hogy ne próbáljak elszökni?), ő pedig kiment, majd két egyforma hosszú fadarabbal tért vissza. Otthona egyik falából kihúzott egy rejtett odút, onnan fura dolgokat vett elő, az egyikben kevés víz lötyögött, és leült mellém.

A szemembe nézett, és halkan beszélt hozzám.

Egyszer csak felemelte a sérült szárnyam, megfogta a benne lévő hegyes ágat, az egyik odakészített dologgal kettévágta, és egy határozott mozdulattal kihúzta a sebből. A fájdalomtól csapkodni és kiáltozni kezdtem, hegyes csőrömmel belevágtam a kezébe, úgyhogy kiserkent a vére. Mindkét karjára szüksége volt, hogy lefoghasson. Közben folyamatosan ismételgetett valamit, amíg le nem csillapodtam.

Ezt követően vizet öntött a seb mindkét oldalára. De nem, az bizony nem víz volt! Rettenetesen csípett, égetett, úgyhogy alig tudott leszorítani, mert minden erőmmel menekülni próbáltam. Utána egy olyan puha anyaggal, amiről az rémlett, mintha néha az emberek fején láttam volna ilyet, mindkét szárnyam szorosan a testemhez kötötte, és óvatosan az oldalamra fektetett.

A lábamra nézett, és megint mondott valamit.

A törött lábam két oldalára helyezte a fadarabokat, aztán, bár persze tiltakoztam, ahogy tudtam, rúgkapáltam, három ponton összekötötte őket.

Amint elkészült, megint mondott valamit, és kiment.

A kutya közben végigszaglászta a testem, de ahogy a csípős vízzel leöntött részhez ért, morogva rántotta vissza a fejét.

A férfi most tovább maradt, mint az előbb. Amikor visszatért, kis adagokban többször igazi vizet öntött a csőrömre, hogy ihassak. Ezután felemelt, és egy egész közeli, fából épült helyre vitt, ahol a föld egy részét szalma fedte. Ide fektetett le. Még egyszer megvizsgálta a sérült testrészeimet, aztán kétszer végigsimított a nyakamon. Ez váratlanul ért, és rosszulesett, bármilyen óvatosan is csinálta. Megint beszélt egy ideig, utána felkelt mellőlem, és otthagyott.

Nem tudtam, mi vár rám, mit akar tőlem.

Aznap többször is bejött hozzám, közelről megnézett, és este még egyszer megitatott. Ez volt minden. Ugyan a fájdalom a szárnyamban és a lábamban megmaradt, már nem volt olyan erős, mint azelőtt. De végig csak tehetetlenül feküdtem az oldalamon, és továbbra sem tudtam, mi lesz velem. Hiányoztak a társaim.

Így telt el az a nap és az az éjszaka.

Másnap reggel a férfi bejött hozzám. Először inni adott, majd eloldozta a szárnyam, és megvizsgálta a sebet.

Bólintott, és mondott hozzá valamit.

Meglepődtem, de nem kötözött meg újra, és még jobban elcsodálkoztam azon, hogy így egy ösztönös szárnymozdulat segítségével talpra tudtam szökkenni, bár közben a szárnyamba és a lábamba nyilallt a fájdalom. Mégis: a törött lábamhoz erősített két bot segítségével meg tudtam állni a lábamon, sőt, bicegve léptem is egyet-kettőt.

A férfinek erre felragyogott az arca, megszólalt újra, aztán magamra hagyott.

Amikor kicsivel később visszajött, két kagylóhéjszerű valamit hozott magával (de sokkal nagyobbak voltak), és letette őket elém. Az egyikben víz, a másikban magvak és haldarabok voltak.

Bár éhes voltam, nem mozdultam. Csak a fejemet fordítottam kissé oldalra, hogy végre természetes testhelyzetemben is megnézzem őt magamnak. Nemsokkal volt magasabb nálam.

Kérdezett valamit, talán azt, hogy miért nem eszem, de aztán megvonta a vállát, és elment.

Vártam egy kicsit, utána óvatosan lenyeltem az első falatot.

Este láttam újra, láthatóan örült, bizonyára azért, mert észrevette, hogy mindent megettem. Miután újra megtöltötte és visszahozta a „kagylókat”, leült elém, így most én néztem le rá.

Magára mutatott, és azt mondta Arif, aztán rám, és azt, hogy: Advika.

– Arif, Advika, Arif, Advika – ismételgette, miközben hol magára, hol rám mutatott.

Most megértettem, hogy ő Arif, engem pedig Advikának nevez, bár nem tudtam, miért fontos ez. (Később megtudtam, a nevem azt jelenti: Föld, világ.)

De akkor ez nem érdekelt. Éhes voltam, úgyhogy jó lett volna, ha minél előbb elmegy, mert a jelenlétében nem akartam enni. Arif viszont csak nevetett, beszélt, és még sokáig eltartott, mire magamra hagyott, én pedig végre nekiláthattam az evésnek.

A következő napok hasonlóan teltek. Arif reggel és este hozott enni, és ügyelt rá, hogy mindig legyen friss vizem. Általában a kutyája is elkísérte. Ratri sokat kóborolhatott, mert fekete bundája gyakran tele volt bogánccsal. Ő általában a lakhelyem bejáratánál telepedett le, amíg a gazdája velem volt.

Arif mindig leült velem szemben, és hosszan mesélt, magyarázott valamiről. Kezdtem megszokni a jelenlétét, a hangját. De továbbra sem ettem, amikor ott volt, hisz evés közben kiszolgáltatott helyzetbe hoztam volna magam, és ezt nem akartam.

Telt az idő, én pedig napról-napra jobban éreztem magam. A zuhanás okozta zúzódások a testemen már nem okoztak olyan fájdalmat, mint az első időszakban. Sérült lábammal csaknem fájdalommentesen tudtam megtenni azt a pár lépést, amit odabenn lehetett, és a szárnyam is elég magasra fel tudtam emelni, bár szárnycsapásról még szó sem lehetett.

Aztán amikor egyik reggel Arif kinyitotta a bejáratot, a vizet és a haldarabokat nem elém, hanem odakinn tette le, és néhány lépést hátralépett.

Egészen elszokott a szemem a fénytől, ami egyszerre beáradt a hozzám. Bár egyfolytában a többiek után vágyakoztam, álmaimban velük együtt repültem a nagy síkságok és mocsarak felett, most földbe gyökerezett a lábam. Arról is megfeledkeztem, milyen éhes vagyok.

Arif türelmesen várt. Lassan tettem egy lépést. Majd még egyet és még egyet. A szabadba érve megálltam, és felnéztem az égre. Tudtam, hogy repülni még nem tudok, mégis felemeltem, és hosszú idő után először újra megsuhogtattam a szárnyam. Kevésbé fájt, mint gondoltam. Aztán odaléptem az ennivalóhoz, és bekebeleztem a nekem szánt falatokat.

Ez volt az első alkalom, hogy úgy ettem, hogy ő is a közelemben volt.

Amikor végeztem, Arif odajött, beszélni kezdett, közben többször az otthonom nyitott bejáratára mutatott. Végül rám mosolygott, és meglepetésemre otthagyott. Felült valamire, ami egyszerre hangosan berregni kezdett, és elvitte őt valahová. A zajtól úgy megrémültem, hogy visszahátráltam a helyemre. Bentről láttam, hogy Ratri egy darabig futva kíséri a gazdáját. Ahogy kicsivel később újra kiléptem az ég alá, megértettem, hogy mostantól szabad vagyok.

„Milyen kár, hogy nem tudok elrepülni!”, gondoltam.

Az egész napot kinn töltöttem. Amikor Arif estefelé visszajött, hozott ennivalót, és szokatlan módon szorosan mellé ült le. Egy ideig néztük egymást, aztán odabicegtem és ettem. Ahogy lenyeltem az utolsó falatot, Arif lassan felém nyújtotta a kezét, közben egyszer megállította a mozdulatot a levegőben. Nem moccantam. Lassan, nagyon lassan közelített a nyakamhoz, és kétszer finoman végigsimított rajta. Úgy, mint amikor ellátta a sérüléseimet, és bevitt a helyemre. Az érintése furcsa volt és idegen, de nem esett rosszul. Arif nagyon elégedettnek tűnt, és többször is a nevemen szólított. Miután elment, egy ideig még kint maradtam, aztán visszatértem a helyemre. Ott éreztem magam biztonságban.

Másnap reggel már kinn találkoztunk Ariffal. Közelről nézte, ahogy eszem, folyamatosan beszélt hozzám, de én csak a nevemet értettem belőle meg azt, hogy „edény”, mert amikor ezt mondta, többször rámutatott az előttem heverő „kagylóhéjakra”. Így tanultam meg ezt a szót. A végén jött a simogatás.

Innentől kezdve így teltek a napok. Arif reggel és este sok időt töltött velem. Reggel azért kevesebbet, mert miután enni adott, mindig elment. Folyton magyarázott, tanított valamit, így lassan egész sok mindent megtudtam és megértettem az ő világából. De ha épp nem is fogtam fel mindent abból, amit mondott, nem számított: egyre inkább szerettem hallgatni a hangját.

Ratri láthatóan nem örült neki, hogy Arif ilyen sokat foglalkozik velem. Egyre gyakrabban jött oda hozzánk, olykor kissé megtaszított, és gazdája lábához dörgölőzött, megnyalta a kezét vagy felágaskodott rá.

Amikor Arif egész nap otthon volt, nyitva hagyta a háza ajtaját, így ha akartam, bemehettem utána. Ha így tettem, annak nagyon örült. Többször előfordult, hogy épp evett, ilyenkor odahívott, és együtt falatoztunk az edényéből. Ezt Ratri végképp nem nézte jó szemmel, dühösen ugatott, de Arif ezen csak nevetett. Ha együtt voltunk, mindig beszélt hozzám, én pedig egyre gyakrabban hagytam, hogy megsimogassa a nyakam.

Lassan kiderült számomra, hogy Arif egyedül él. Csak néhányszor látogatta meg egy másik férfi, de más nem járt nála.

„Párja tehát nincs”, gondoltam.

Egyre tovább erősödtem, és már nem éreztem fájdalmat a szárnyamban akkor se, ha jó alaposan megsuhogtattam. Így aztán az egyik reggel megpróbáltam újra felrepülni. Nagyon izgatott voltam, de sikerült! A fájdalom ugyan visszatért, és még jó pár napig nem tudtam sok időt a levegőben tölteni, de jó úton jártam. A lábam sem fájt már, bár a lábamhoz erősített fadaraboktól továbbra is csak bicegve tudtam járni.

Végig sokat gondoltam a többi darura, és időnként, főleg amióta a szabadban lehettem, szörnyű honvágy fogott el az egykori tájak iránt. De az is igaz, hogy megszerettem itt, szerettem, ha Arif velem volt, és mesélt, és ráébredtem, mennyire hiányzik, amikor elmegy. És igen, már szerettem, ha Arif a nyakamat simogatta.

– Advika, gyere ide! – kiáltotta, amikor egyszer hazaért.

Messziről repültem oda hozzá.

– Gyere, mutasd a lábad! – mondta.

Elővette a kését, és levágta a támaszként szolgáló fadarabokat.

– Na, próbáld meg! – mondta mosolyogva, én pedig óvatosan ráálltam az egykor sérült lábamra.

Nem fájt! Tettem néhány lépést, de semmit nem éreztem, úgyhogy örömömben a levegőbe rúgtam magam, és csak szálltam, szálltam, mint rég!

Már jó ideje repültem, amikor eszembe jutott, hogy merre is tartok most igazából? Szívesen folytattam volna az utam a többiekhez, de hirtelen rádöbbentem, Arif biztosan vár rám. Visszafordultam hát, és ahogy leszálltam mellé, odabújtam hozzá, ő pedig örömmel simogatott meg.

– Meggyógyultál, Advika! – mondta.

Engem viszont elöntött a szomorúság, mert átfutott rajtam a kérdés: most, hogy újra egészséges vagyok, meddig maradjak itt? Hisz vissza kellene mennem! Vagy élhetnék együtt Ariffal is? De hát nem ide tartozom! Nem tudom, látta-e a szememben a bizonytalanságot és a bánatot.

Ha Arif otthon volt, az jó volt, mert együtt lehettünk. Amikor viszont mennie kellett, és felpattant a motorjára, azt nem szerettem. Ilyenkor gyakran előfordult, hogy felette repülve sokáig elkísértem. Aztán leszálltam valahol, megvártam, amíg visszafelé újra feltűnt az úton, és a levegőben újra hazáig követtem. De máskor, ha elment, messzire repültem, és újra találkoztam a társaimmal. Szerettem velük lenni, de ez már nem olyan volt, mint korábban. Közöttük is folyton azon járt az eszem, hogy igazából hol a helyem. Hisz Arif nélkül már rég halott lennék!

Úgyhogy sehol se volt jó igazán. Vagy a többiek, vagy Arif hiányzott.

– Mi a baj, Advika? – kérdezte egyszer Arif, amikor észrevette, milyen szomorúan nézek rá.

Nem tudtam, hogy mondhatnám el neki, amit érzek.

Egyik este Arif szokatlanul későn jött haza. Nyugtalanul szálltam a környék felett, hogy végre megláthassam, de sehol sem bukkant fel. Már sötét volt, amikor végül megérkezett. Egyszerre voltam boldog és dühös rá.

Másnap a szokásosnál korábban indult el. Elhatároztam, hogy ma messzebb kísérem annál, mint szoktam, hogy egy kicsivel tovább lehessek vele, még ha csak a levegőben is. Ugyanúgy ült a motorján, mint máskor, vezetés közben időnként fel-felnézett rám. Egész alacsonyan szálltam felette, hogy minél közelebb legyek hozzá.

Épp kicsivel magasabbra emelkedtem, mert egy teherautó jött szembe, amikor lentről a csattanást meghallottam. A nagy jármű szörnyű csikorgó hangot hallatva állt meg ott, ahol pár pillanattal korábban még Arif haladt. Nem repültem túl magasan, mégis hiába erőltettem a szemem, se ő, se a motorja nem volt sehol!

Kétségbeesett kiáltások közt tettem meg egy kört, mire észrevettem, hogy Arif a teherautótól jó messzire az árokban fekszik. Ahogy leszálltam mellé, kinyújtotta a kezét, és még egyszer megsimogatta a nyakam.

Sorra álltak meg a kocsik, emberek gyűltek Arif köré, nem maradhattam hát vele. Odébb repültem, és remegve vártam, mi történik. Jó időbe telt, mire egy nagyobb autó érkezett, amibe betették és elvitték.

Sokáig követtem azt az autót, bár a város lenn félelmetes volt. Aztán az autó egy hatalmas ház előtt megállt, őt pedig bevitték oda.

Napokat töltöttem ott, de Arif nem jött ki.

Most eljöttem hát ide, Arif házához, és itt várok rá.

Nem megyek sehová, amíg haza nem ér.

És ha hazajön, nem hagyom el többé.