Azzal kezdődött, hogy Dragomán rám írt, miután a blogomra kitettem A sötét király című novellám.
„Kedves Tamás, bevallom, sok mindent nem olvastam tőled, de ez olyan jó történet, hogy sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe!”, írta az egyik legelismertebb kortárs író, és a végén még azt is hozzátette: „Tamás, mostantól rajtad tartom a szemem!”
Nem tudom, hogy jutott a tudomására, hogy a regényéhez hasonló című fantasym megjelent, mindenesetre nem késlekedtem a válasszal:
„Kedves Gyuri! Nagyon kedves tőled, köszönöm! Kicsit pironkodva azt kell mondanom, én sem olvastam tőled mindent (A fehér király mondjuk, pont megvolt), de látatlanban bevállalnám az összes többit is!” A végén egy mosolygós szmájli.
Nyomott rá egy lájkot.
Ekkor történt.
Váratlanul belém hasított a késztetés, hogy emeljem fel a fejem. És ott volt! Dragomán szeme felettem lebegett, és ettől fogva bárhová mentem, elválaszthatatlan kísérőmmé vált.
Eleinte igazán különös érzés volt, még akkor is, ha például intim ügyeim intézése során a szem mindig becsukódott. Az is gyorsan kiderült, hogy Gyuri figyelő tekintetét rajtam kívül senki más nem észlelte.
Amikor a következő novellámon kezdtem el dolgozni, bénítólag hatott rám, főleg, amikor azt tapasztaltam, hogy szaporán pislog. A torkom köszörülve fészkelődtem a széken, kicsit jobbra-balra hajoltam, bár tudtam, hogy ez gyenge kísérlet arra, hogy kikerüljek a szem látóköréből. Előfordult, hogy felálltam, tettem pár lépést az egyik, majd a másik irányba, felpillantottam, aztán nagyot sóhajtva, beletörődő tekintettel telepedtem le a laptop elé. Egy idő után viszont megvontam a vállam, visszakacsintottam, és lesz, ami lesz alapon folytattam a készülőben lévő történetet.
– Szerintem egész jó lett! – sandítottam fölfelé, amikor végeztem, de mivel nem ismertem Gyurit közelebbről, nehezen értelmeztem a szemmozgását.
Ahogy azonban az elejétől újra olvasni kezdtem a szöveget, egyszerre olyan surrogó hangot hallottam a fejem felett, mintha durva keféket dörzsöltek volna össze, és a kíváncsiságon túl egy delejes erő hatására is Gyuri szemére kellett emelnem a tekintetem.
A látványra tátva maradt a szám!
A szem a duplájára nőtt, és sűrűn pislogott, ezek szerint a pillák összeverődése okozta a fura zörejt. A pislogás aztán abbamaradt, viszont Dragomán fekete pupillája óriásira tágult, kék és vörös villámok cikáztak benne, amik egyszerre voltak vadak, szépek és félelmetesek, majd hirtelen pontnyira szűkült, az irgalmatlanul szúrós tekintet valósággal felnyársalt.
Ijedten tértem vissza a szöveghez, és amint az első bekezdésre pillantottam, egyszeriben méretes horgok hullottak alá, amik beterítették a billentyűzetet, a karomon pedig fájdalmas szúrásokat ejtettek.
– Au! Hát, ez meg? – kiáltottam fel meglepetésemben, és megdörzsöltem a sajgó pontokat.
„Lehet, hogy itt nem stimmel valami az írásomban? Erről lenne szó?”, töprengtem. „Gördülékeny ugyan a felütés, mégsem elég hatásos”, állapítottam meg hümmögve kicsivel később.
„Tényleg kellene ide néhány narratív horog, egy kérdés, rejtély vagy legalább egy érdekes kép, ami felkelti az olvasó figyelmét. És valószínűleg már kezdenem is horoggal kellett volna a történetet!”, vontam le a következtetést.
Némi töprengés után kiegészítettem a kifogásolt részt, mire a horgok hirtelen semmivé váltak, a szem pedig lassú pislogással fejezte ki elégedettségét. Ennek megörültem, mégis a hideg szaladgált a hátamon, és remegő hangon tettem fel a kérdést:
– Olvassam tovább?
Surrogó hang jött válaszul.
Ahogy újra a képernyőre pillantottam, a novellám eltűnt, és a helyén két kifejezés jelent meg. Az „E/3” zölden, a „mindentudó narrátor” pirosan villogott.
Először nem teljesen értettem, miről lehet szó. A novella bevezetésében és zárásában egyes szám harmadik személyű, a belső részben pedig mindentudó elbeszélőt használtam.
– Arra gondoltam, így lehetne minden karaktert igazán jól megmutatni – elevenítettem fel a korábbi érvemet az alkalmazott megoldás mellett, mire a pirosan villódzó kifejezés hatalmasra nőtt, nyomatékul pedig előttem és mögöttem hangos dördüléssel két vasrács csapódott le, a fém csengése minden csontomat átjárta.
„Ezek lehetnek a keretek”, gondoltam tágra nyílt szemmel, miközben moccanni se mertem. „Egyébként igaza van!”, csóváltam meg a fejem, amikor újra levegőhöz jutottam, és egy kicsit enyhült a döbbenetem. „Hisz a középső rész a múltat idézi fel, és a keretből is látszik, hogy ez a felnőtt emléke!”, gondoltam. „Tehát itt a gyerek nézőpontját kellene választanom egyes szám első személyben!”, fogalmaztam meg a felismerést.
– Már értem, bocsánat, átírom! – ígértem a hideg rácsoknak.
„Vagy bilincseket is kapok büntetésül?”, kérdeztem magamban a kezemre pillantva, a szívem pedig a torkomban dobogott, de nem, bilincsek szerencsére nem érkeztek.
Ehelyett visszakaptam a novellát a képernyőre, így aztán a billentyűk fölé hajoltam.
– Így átírva jó lesz? – kérdeztem néhány perc múlva Dragomán szemébe nézve.
Az „igen”-t kifejező surrogó hangot követően a fenyegető vasrácsok villámgyorsan semmivé olvadtak.
Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, de korai volt az öröm.
A következő pillanatban a laptopomból egy hatalmas piramis emelkedett ki, és tornyosult fölém sötéten. Sárga kőkockákból állt, viszont több helyen is szürke sziklák nyúltak ki belőle, elrontva az építmény egyébként szabályos alakját. Ahogy felnéztem a tetejére, a piramis lassan dőlni kezdett felém, a felesleges elemek a szédítő magasságból zuhanni kezdtek. Minden ügyességemre és persze jó adag szerencsére is szükségem volt, hogy el tudjak ugrani előlük.
Egy darabig alig láttam valamit a portól.
– Ez nem sokon múlt! – fuldokoltam köhögve, majd miután a térdemre támaszkodva kilihegtem magam, visszaültem a székbe, és a szám szélét harapdálva néztem újra a szövegre.
„Vajon hol lehetnek a felesleges részek, amikre vonatkozóan ezt a jelzést kaptam?”, tűnődtem.
Néhány perc után megtaláltam őket. Az volt az érdekes, hogy a novellát újra olvasva már én se értettem, mit akartam ezekkel az epizódokkal.
– Való igaz, ezeknek a szálaknak semmi köze a történet lényegéhez, csak arra jók, hogy elhomályosuljon tőlük az írásom üzenete, elvesszen a fókusz! – ismertem el.
Legördült egy izzadságcsepp a halántékomon, amikor még mindig remegő kézzel töröltem a szükségtelen jeleneteket.
– Akkor meg is lennénk, ugye? – kérdeztem bátortalanul, mire a szem olyan sűrű pislogásba fogott, hogy az őrülten felerősödő, surrogó zaj majd beszakította a dobhártyámat.
– Elég, elég! – tiltakoztam a fülem befogva. – Nézem még tovább! – ígértem, mire a szem ismét nyugodtan tekintett rám, és megszűnt az elviselhetetlen zörej.
– Lehet, hogy néhány helyen csökkentenem kellene a narratív távolságot – morfondíroztam pár perces vizsgálódás után az államat vakargatva, és reménykedve lestem fel újra. – Mondjuk, itt, itt és itt – mutattam az adott részekre.
A szem most egészen rám közelített, talán csak milliméterek választottak el minket egymástól. Alig mertem belenézni, teljesen mozdulatlanná dermedtem. Aztán a szem lassan hármat pislogott.
Bólintottam, és engedelmesen a laptop fölé görnyedve elvégeztem a változtatásokat.
Ezután az eddigiekből okulva az elejétől fogva még egyszer átnéztem a teljes szöveget, és szorgalmasan javítottam, átírtam mindent, amit még helytelennek találtam. Közben hallottam, ahogy a szem időnként surran, pislog egyet-egyet.
Tudtam, éreztem, Gyuri rajtam tartja a szemét.
Amikor befejeztem a munkát, és hátradőltem, beletelt egy időbe, mire feltűnt, milyen csend van. Egész lassan, óvatosan emeltem fel a fejem.
Bizony még mindig ott volt! A szem, Dragomán elégedett, mégis fenyegető szeme továbbra is felettem lebegett, és nézett, könyörtelenül nézett le rám.
***
– Álom, ugye, csak álom volt! – motyogom könyörögve, és erre végre felébredek.
„Sehol semmiféle szem. Ez jó!”, gondolom zihálva, és nagyokat pislogok.
Aztán megtapogatom a pólómat.
„Jól leizzadtam”, állapítom meg.
Egy ideig még meredten bámulom tovább a mennyezetet. Sose gondoltam volna, hogy ilyen megnyugtató látvány lehet!
Azért a biztonság kedvéért ránézek a blogot kísérő Facebook-oldalra is.
– Nem, semmilyen üzenet nem érkezett. Tényleg csak álmodtam! – mondom megkönnyebbülten.
Aztán odamegyek a könyvespolchoz, leveszem a polcról A fehér királyt, és belelapozok.
– Kérlek, ne szórakozz velem, Gyuri!
Nagyot sóhajtok, és visszateszem a könyvet két másik Dragomán-kötet, a zseniális Máglya és az Oroszlánkórus közé.
– Viszont a legutóbbi novellámat lehet, hogy újra kellene gondolom! – merengek az állam simogatva, aztán idegesen felpillantok. Semmi.
Mégis érzem, ahogy az arcomba szökik a vér.