A sötét király
A királynő borús tekintettel nézett szét a fekete-fehér mintás kövezeten álló alakokon. Sehol sem látta a királyt, aki mellől a csata elején maga lépett ki, így még néhányszor körbefordult. Bár képzett és tapasztalt harcos volt, nehezen igazodott el a még mindig jelentős számban küzdő figurák tömegében. A stratégiai helyzet bonyolultsága is aggasztotta.
„Most minden tudásunkra és tapasztalatunkra szükségünk lesz, ha győzni akarunk”, állapította meg.
Jól jött persze, hogy tisztában volt vele: bízhat férje eszében és taktikai érzékében.
– Ezúttal új, kivételes húzásokra is szükség lehet! – jelentette ki a király az ütközet előtti utolsó tanácskozáson. – Az is előfordulhat, hogy újra kell gondolnunk a küzdelem kereteit – tette hozzá.
A homályos megjegyzésre többen felvonták a szemöldöküket. Ha valaki nem lett volna a tudatában, milyen nagy és különleges harc vár rájuk, az ezekből a mondatokból megérthette. Ráadásul a király a megbeszélés egy pontján a tisztek nagy részét és a királynőt is elbocsájtotta.
– A többi ebben a pillanatban csak az itt maradókra tartozik! – közölte a király szigorú tekintettel.
„Taktikai megfontolásból tesz így, és ahogy máskor, bizonyára most is igaza van”, gondolta a királynő. Ennek ellenére meglepte és bántotta, hogy ezúttal nem ismerheti a haditerv minden részletét. Amikor távozott, megmagyarázhatatlan borzongás futott rajta végig.
„Micsoda átláthatatlan dzsungel!”, ingatta a királynő a fejét, ahogy újra végigtekintett az álláson. A fehér figurák tisztelettel, elszántan és oltalmazón néztek vissza rá, a sötéteken viszont látszott, hogy egy másodperc alatt elvágnák a torkát. Tudta, hogy bár kivételes erővel és hatalommal bír, pont emiatt vigyáznia is kell magára. Az övéi számítanak rá, az ellenség viszont retteg tőle. Ezért is gyűlölik.
„Csak nem került veszélybe?”, töprengett tovább a királynő férje hollétén.
Az a „gyanúsan viselkedő, sötétbóbitás nő”, ahogy ő nevezte, túl sokat sürgölődött a király körül a csata első felében, és ez nem tetszett neki. Nem is értette, hogy a férje hogy engedheti ilyen könnyelműen a közelébe az ellenséget, de a küzdelem nem tette lehetővé, hogy szót váltsanak a dologról.
– A tűsarkúban lejtő gyilkológép! – átkozta a veszélyes dámát, aki futóként átlósan haladva akár nagy távolságok megtételére is képes volt, így messziről is komoly fenyegetést jelentett bárkire.
Ahogy lenézett, egy sávban női cipő véres nyomait fedezte fel, amik azonban egy ponton megszakadtak.
„Lefogadom, hogy azé a nőé!”, háborgott. „De mit akarhat tőle a férjem?”, tette fel magának a kérdést, és bosszúsan ráncolta a homlokát.
– Felség, segíthetek?
A királynő összerezzent. A mellette álló fehér ló szavai váratlanul érték.
– Tud valamit a férjemről? Hol találom? – kérdezte remegő hangon. A pulzusa szaporán vert.
– Kicsivel hátrébb, a sánc előtt – bökött orrával a levegőbe a hátas az irányt mutatva.
– Előtte? – A királynőnek elkerekedett a szeme. – Előtte? – ismételte meg a kérdést, hisz az, hogy a király elhagyja a védelmet nyújtó barikádot, meglehetősen szokatlan volt.
„Ok nélkül a király nem tesz ilyet!”, gondolta.
– Igen. Azt a parancsot kaptam, hogy ahogy lehet, vezessem önt hozzá – mondta a ló.
– Rendben! – felelte a királynő megkönnyebbülten. Örült, hogy hírt kapott a hitveséről, bár a helyzete továbbra is nyugtalanította.
Alig léptek egyet-egyet, a királynő hirtelen leintette a lovat. A távolból egyre erősödő zaj hallatszott, ami egy idő után olyan dübörgéssé fokozódott, hogy az egész környék beleremegett. Az egyik fehér bástya valószínűtlen tempóban közeledett hozzájuk. Ahogy odaért a királynőhöz, feszes vigyázzba vágta magát.
– Ön veszélyben van, felség! – dörögte. – A férje küldött, kérem, figyeljen rám!
– Épp őt keresem, úgy tudom, a sánc előtt találom – mondta a királynő a huszárra mutatva.
– Téved, felség. Amiről beszámoltak önnek – a bástya ekkor a lóra nézett –, az egy megtévesztő hadművelet része. Parancsoljon, íme egy üzenet, amit át kell adnom önnek – zengte, és átnyújtott egy papírtekercset.
Ahogy a királynő belepillantott, hevesen kezdett verni a szíve.
– Erről ön is tudott? – fordult a lóhoz.
– Mindenki pontosan annyit tud, amennyi a győzelemhez szükséges, felség. Önt is beleértve – mondta a bástya. – A férje elnézését kéri ezért! – tette hozzá. – És most, kérem, tanulmányozza át ezt a lépéssort! – folytatta, és egy újabb parancsot adott át.
A királynő hosszan szemlélte a leírtakat, aztán biccentett.
– Van még egy utolsó üzenet, amit továbbítanom kell. Ez azt tartalmazza, hogy végső lépésként hol jelenjen meg. Biztonsági okokból ezt máshogy mutatom meg önnek, kérem, érintse meg a rajtam hamarosan vörösen felfénylő sziklát, aztán pedig nézzen a tenyerébe. A helyszín csak néhány pillanatig lesz látható – mondta.
A királynő követte az utasításokat, megjegyezte a mező gyorsan eltűnő koordinátáit, majd bólintott.
– Bármi is történjék felség, a végén ott kell lennie! Ez a király üzenete. Bármi is történjék! – ismételte a bástya nyomatékosan, miközben szigorú árnyéka a királynőre vetült.
A királynő arca merev volt, mint a kövezet, amin állt, de a szíve vadul vert. Újabb néma bólintással jelezte, hogy megértette.
– Akkor most elválnak az útjaink. Ön egy darabig velem jön! – szólt oda a lónak a király követe, a hátas engedelmesen hajtotta meg a fejét.
– Vigyázzon magára, felség, és ne kímélje őket! – dörögte búcsúzóul a bástya, aztán dübörögve tört utat magának a hadakozók tömegében. A királynő egy darabig még figyelte, hogyan követi a ló távolabbról a másik tisztet, de nem sokáig nézhette őket, mert neki is el kellett foglalnia az állását.
Ahogy a csata tovább folytatódott, és ritkultak a sorok, a királynő egyre nyugtalanabb tekintettel kereste a férjét, de sehol sem látta.
„Tartsd magad ahhoz, amit kért!”, biztatta magát folyamatosan, de az ellenfélre mért újabb és újabb csapások után végül arra eszmélt, hogy míg a csatateret övező területen mindenfelé fekete, fehér elesett tisztek és katonák holttestei hevernek (azé a bástyáé és a lóé is, akikkel nemrég beszélt), a harctéren rajta kívül már csak egyvalaki áll: a sötét király.
Neki háttal álló legfőbb ellensége ebben a pillanatban végzett utolsó áldozatával, és taszította élettelen testét messzire, a többiek közé. Mindez a sötét király takarásában történt, így a királynő nem láthatta, kivel végzett, de nem lehettek kétségei: a világos sereg utolsó tagjaként állt a harctéren.
„A férjem halott, minden elveszett!”, gondolta, és megfagyott az ereiben a vér.
Döbbenten pillantott ellenfelére.
– Nem! Ez nem lehet! – Kétségbeesett kiáltása messzire szállt az elcsendesült harcosok felett.
Halántékában zubogott a vér, néhány pillanatra elsötétült előtte a világ.
„Az is előfordulhat, hogy újra kell gondolnunk a küzdelem kereteit”, jutottak eszébe férje szavai.
„Ez is hiába? Minden hiába? Halott!”, kavarogtak tovább a gondolatai.
Semmit sem értett, és már semmi nem számított. Aztán ahogy a kezére tévedt a tekintete, felrémlett a bástyától kapott utolsó lépése, aminek a koordinátáit a tenyérébe kapta. Az utolsó, elvileg mattadó lépés, ami még hátra lett volna.
„Mi szükség így erre!”, gondolta megtörten. „Hisz értelmetlen, hasztalan.”
„Akárhogy is: megígértem!”, mondta aztán magának, és összeszorította a fogát.
Büszke tartással, de tekintetét a földre szegezve lépett a fekete király elé.
– Győztünk, kedvesem! – jelentette ki a király.
A fehér királynő nem hitt a fülének, mert a sötét alak a férje hangján szólalt meg.
– Hogyan? – kérdezte a királynő az uralkodó arcába nézve.
– Én vagyok az! – szólalt meg újra a férfi. – Ahogy látod, egy eddig sosem látott húzás, az álcázás, egy második fekete király feltűnése olyan zavart okozott az ellenfél soraiban, hogy a miénk lett a győzelem. Az átváltozásomhoz csak az egyik sötét hölgy, a futó csókja kellett. Odanézz! – mutatott az előbb félrelökött holttestre. – Šâh mât! A király, az igazi sötét király halott!
A királynő arca először felragyogott az örömtől, ahogy halottnak hitt hitvesét viszontlátta, majd viaszfehérré változott.
– Egy csók? Az ő csókja változtatott át? – rebegte.
A királynő üveges tekintettel nézett a férjére.
– Igen, ez volt a győzelem ára – mondta a király büszkén. – De ne aggódj, hamarosan újra fehérben láthatsz.
„Tiszta fehérnek nem látlak soha többé!”, gondolta a királynő fájdalommal telve, és érezte, ahogy kiszökik belőle az erő.
Megtántorodott, és ha a király el nem kapja, a földre hanyatlik.