Fulekitamasirasai

Aranyeső

Hosszú idő után most jutott eszébe újra a nagyanyja.

József tűnődve állt meg a kertben. Február vége volt, a bokrok rügyeit talán csak órák választották el attól, hogy kipattanjanak. Az udvar közepén álló fára két tengelic érkezett, fejüket jellegzetesen mozgatva kémlelték a madáretetőt.

„Szépek vagytok!”, futott át a férfin. Lehet, hogy a madarak piros arcának látványára, és mert korábban a még rügyekben rejlő sárga virágokra gondolt, megjelent előtte a kép a gyerekkorából, amitől szégyenlős mosolyra húzódott a szája.

Ötéves lehetett, apró lábával ide-oda topogott nagyanyjáék előszobájában, előtte az oly vágyott, szeretett és féltett kisautó, amit a többiek nevetve álltak körül.

„Most mi van?” Emlékezett erre a zavarba ejtő érzésre, mert valami nem stimmelt azzal a jókedvvel, de akkor még nem értette, mi.

Az arcába szökött a vér, ahogy felidézte ezt az emléket, közben a madarakat nézte, aztán finoman megérintette a bokor egyik ágát, és elgondolkodva, gyengéden végigsimított az alvó rügyeken.

***

– Menjünk, amíg nem zuhog! – mondta keresztanya induláskor, mire aggodalmasan pillantottam a kisautóra. Nem szerettem volna, hogy megázzon. Nagyi és anyu is az eget kémlelték.

– Most inkább csak a közelben járunk egyet – szólalt meg végül nagyi még mindig a magasban vitorlázó sötét felhőket tanulmányozva.

Emlékszem, enyhe, tavaszias idő volt, mintha nem is február végén, hanem legalább egy hónappal később jártunk volna.

Miután elindultunk, üdvözült mosollyal forgattam a kormányt a lábbal hajtható kisautóban. A piros Moszkvics, mert a felirat szerint az volt, a legszebb szülinapi ajándék volt, amit csak el tudtam képzelni. Időnként hátrafordultam, hogy meggyőződjem róla, anya, nagyi és keresztanya követnek.

– Micsoda boldogság! – szólalt meg keresztanya, mire mindannyian elmosolyodtak.

– Persze, mert Klári maminak semmi se drága, ha az unokájáról van szó! – jegyezte meg anya fejcsóválva. – Előre nézz! – kiáltotta aztán, mert a nagy nézelődésben majdnem nekihajtottam a járda melletti kerítésnek.

– Nem megyek neki semminek, figyelek én! – replikáztam magabiztosan, holott csak millimétereken múlt, hogy elkerültem az ütközést. Aztán képzeletben feljebb kapcsoltam, a kormányt szorítva előredőltem, a lábam pedig motollaként kezdte hajtani a gyorsuló és egyre hangosabban zakatoló kis járgányt. Hogy még tökéletesebb legyen az illúzió, kocsihangot utánozva berregtem is hozzá. Ahogy visszapillantottam, láttam, hogy anya és keresztanya mennyire nevetnek, de Klári mami arca ragyogott leginkább. Azt hiszem, ő inkább annak örült, hogy együtt sétált velem és a lányaival.

– Na, ezt megúsztuk! – jelentette ki anyu, amikor visszaértünk, és becsukta mögöttünk a kiskaput. Amíg a többiek egy pillantást vetettek a bejáratot övező virágágyásokra és a kerítés mellett húzódó bokrokra, kiszálltam, és nagy gonddal állítottam le a kisautót a ház mellé, majd letérdelve gondosan megtörölgettem a zsebkendőmmel a lámpákat, ahogy apától láttam.

– A jácintok már milyen előre vannak – mondta nagyi nézelődés közben –, de úgy látom, mindjárt jön az aranyeső is.

– Az aranyeső? – Úgy pattantam fel az autó mellől, mintha tűz ütött volna ki a közelben. – Mikor jön az aranyeső? – kérdeztem aggódva, nem értve, a többiek hogy maradhatnak ilyen nyugodtak.

– Mindjárt – ismételte meg nagyi mit sem sejtve, és végigsimított a bokor egyik ágán.

– Azonnal be kell vinni az autót a házba! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Miért? – kérdezték mindhárman egyszerre.

– Hát, az aranyeső miatt! – toppantottam. – Mindjárt jön az aranyeső, és az autó nem ázhat meg. Főleg nem az aranyesőben!

Csak néztek rám, és senki nem szólt egy árva szót sem! Sőt, érthetetlen módon anya és keresztanya arcán is mosoly jelent meg, amitől csak még mérgesebb lettem.

Nem értettem, mi történik.

– Vigyük be, jó? – kértem türelmetlenül, de továbbra se moccant meg senki. – Vigyük már be! – ismételtem meg kétségbeesetten.

– Ez nem olyan eső… – kezdte volna nagyi, de nem hagytam, hogy befejezze.

– Gyere, nagyi, segíts, lécci! – szóltam legörbülő szájjal.

Tőle kaptam az autót, benne volt hát az utolsó reményem, mert anya és keresztanya továbbra is csak némán álltak, de mivel egy darabig nagyi se mozdult, végül magam kezdtem a lépcső felé vonszolni a járművet. Valamit tennem kellett, hisz megmagyarázhatatlan módon egyedül maradtam ezekkel a részvétlen, buta felnőttekkel.

– Jocikám… – szólt volna anya is, de hiába.

– Be kell vinni, be kell vinni! – toporzékoltam, mire nagyi felment a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót.

– Gyere, Kati, vigyük be! – szólt anyunak, aki egy darabig értetlenül meredt nagyira, aztán mégis megfogta az autó hátulját, és együtt felcipelték a járgányt. Keresztanya csak a fejét csóválta, végül ő is belépett a házba.

El nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem! Ujjongva futottam körbe néhányszor a kisautót, aztán odaszaladtam anyához és nagyihoz, és átöleltem őket.

– Jaj, köszönöm! – sikkantottam tenyerem összecsapva, majd újra az autóhoz léptem, és hálásan pillantottam körbe.

Úgy éreztem, őszinte, valahogy mégis furcsa a többiek nevetése, és csak a nagyi arcán láttam igazán, mennyire szeret.

***

– Licc, licc, telicc.

A férfi arra eszmélt fel, ahogy a tengelicek elrepültek.

– Mindjárt jön az aranyeső – mondta ki kezében az ággal.

Kíváncsi volt, melyik nap bomlanak ki az első rügyek. Nem tudta felidézni, mikor járt utoljára a nagyanyja sírjánál. Túl régen. De most elhatározta, hogy visz majd neki néhány vesszőt teli sárga virággal.