Fulekitamasirasai

PIN-kód

Meglepődtem, amikor a töpörödött, ősz hajú nénike kicsit reszkető kézzel a terminál fölé tartotta a bankkártyáját. Biztos voltam benne, hogy készpénzzel fizet, és majd hosszasan keresgéli, számolgatja az érméket. Jobb esetben odaönti őket az eladónak, hogy vegyen el belőle annyit, amennyi jár. De a mosolytalan ötvenes nőnek a pékségben a szeme se rebbent.

„Vagy ismeri a mamókát, vagy nem gondolkodik ilyesmin”, suhant át rajtam.

Mivel egy ideig nem történt semmi, a nő maga felé fordította a kütyüt. Grimasz jelent meg az arcán.

– Kéri a PIN-kódot! – jelentette ki, és újra a néni elé tartotta a kártyaolvasót. A bosszúság a hangjában elárulta, arra számít, nem lesz egyszerű dolga a mamókával, a sor közben meg csak nő és nő.

Az idős asszony idegesen simított végig barna pulóverének ujján, cseppformájú fülbevalója finoman meglibbent, amikor a zacskóban előtte heverő kiflikről az eladóra emelte a tekintetét.

– Hogy, kedves? – kérdezte szelíden, a homlokán közben elmélyültek a barázdák.

 „Nem érti a kifejezést, vagy nem hall rendesen. Modern mamó!”, gondoltam kajánul. „Ki tudja, lehet, hogy még mobilja is van!”, gúnyolódtam tovább.

– Azt a négyjegyű számot, tetszik tudni! – kiáltotta a nő.

Az eladó fejcsóválva rám, majd a mögöttem állókra nézett, jelezvén, nem rajta múlik, mikor kerülünk sorra.

– Jaj, itt lesz az is! – örvendezett a néni, és matatni kezdett a pénztárcájában. Egy kicsit oldalt fordult, valószínűleg a fény miatt. Vékonyka, harisnyás lábai ettől egy kicsit megroggyantak.

„Lehet, hogy ez a bugyelláris öregebb, mint én”, töprengtem nagyapám stílusában, ahogy újra ráncos kezére tévedt a tekintetem. „Végül is huszonöt vagyok, simán lehet”.

 – Most miért kéri a számokat, kedves? – kérdezte a mamóka. Ujjai reszketve keresgélték a kódot.

– Időnként kéri – hangzott a nem túl informatív válasz.

Közben a néni megtalálta a cetlit, és a terminált kissé maga felé fordítva nyomkodta a billentyűket. Nem akartam meglesni, amit gépelt, de olyan lassan és körülményesen csinálta, hogy hiába néztem többször is félre, végül minden számot láttam.

– Most jó? – tudakolta a néni, majd miután az eladó bólintott, a táskájába tette a péksüteményeket, elköszönt, és kibotorkált az ajtón.

Amikor én is végeztem, és az utcára léptem (ami eltartott egy darabig, mert a nem túl kedves nőt elhívták, és beletelt egy kis időbe, amíg egy társa átvette a kasszát), feltűnt, hogy a nénike is abba az irányba tart, amerre én. Ahogy mögötte haladtam, egyszerre belém bújt a kisördög, és eljátszottam a gondolattal, hogy milyen egyszerű lenne megszerezni a mamóka pénzét.

„Te tiszta hülye vagy!”, nevettem magamban, de azért elmerengtem a bizarr ötleten. „Meddig tartana kikapni a kezéből a táskát, vagy a nyitva felejtett ridikülből ellopni a pénztárcát (ezt észre se venné!), elnyargalni egy közeli bankautomatához, és felvenni a zsét. A cetlire nem is lenne szükségem, hisz kívülről tudom a számokat. Biztos évekig bulizhatnék belőle!”

Erre a gondolatra elröhögtem magam.

Igazából jelentéktelen marhaságokat se nagyon csináltam eddigi életem során, úgyhogy minden szempontból durván meglepő volt ez a gondolatmenet. Hitetlenkedve csóváltam a fejem.

Ekkorra utolértem a bizonytalan léptű nénikét, aki épp megállt, és ahogy szerencsétlenkedve a táskájában keresgélt, elejtette a kopott ridikült.

– Tessék, itt van! Tessék vigyázni! – mondtam neki hangosan, és a kezébe adtam a táskát.

Hálálkodva nézett rám, aztán megfogta a kezem.

– Köszönöm, fiatalember, látja, milyen ügyetlen vagyok! – szabadkozott mosolyogva.

Egy pillanatra megálltam, nem számítottam erre az érintésre. A néni tekintete fáradt volt, kék szeme mégis derűt sugárzott, ahogy ráncos arca is. Ebben a pillanatban kicsit a dédnagymamámra emlékeztetett, aki sajnos már nem hord ridikült. Ahogy mást se.

– Nincs mit, minden jót, csókolom! – búcsúztam tőle, és befordultam egy kisebb utcába.

Talán az utca felénél járhattam, amikor feltűnt, mennyire néptelen most ez a környék. Nem is emlékeztem ilyesmire, főleg így hétköznap délután. Csak egy fekete kapucnis pulóvert viselő alak jött velem szembe zsebre dugott kézzel a járda jobb oldalán, ahol én is haladtam, így önkéntelenül balra húzódtam.

Egy kapualj előtt találkoztunk. Ahogy az arcába néztem, először a sötét szeme tűnt fel, aztán a lapos orra és a cserepes szája.

Hirtelen két kézzel, nagy erővel meglökött a mellkasomon, amitől beestem a nyitott kapun. A hátamon feküdtem, a fejem piszkosul fájt, mert beütöttem a földbe. Mielőtt felocsúdhattam volna, valaki hátul a nyakamnál megragadta a kabátom, és vonszolni kezdett az udvar felé, míg én csak tehetetlenül kapálóztam, aztán egyetlen mozdulattal maga felé fordított, és ököllel az arcomba vágott.

– Nem pofázol! – kiáltott rám.

Majdnem elvesztettem az eszméletem. Ahogy kissé magamhoz tértem, láttam, hogy már a kapucnis fickó is ott áll mellette.

– Felállni! – üvöltötte az, aki berángatott a kapuból, megragadta az inget a mellkasomon, és talpra rántott. – Most megmutatom, amiről beszéltem – szólt oda a másiknak, míg én kóvályogva álltam.

Csak annyit érzékeltem, hogy gyorsan körbefordul, aztán egy nagy ütést, igazából rúgást éreztem a bal halántékomon, és újra elterültem a földön.

– Így kell ezt, láttad? Geci jó volt, nem? – büszkélkedett a másiknak.

Néhány másodpercig azt sem tudtam, hol vagyok.

– Hol a tárcád? – kiáltott ismét hozzám fordulva, de nem várt válaszra, fölém hajolt, és benyúlt érte a kabátom belső zsebébe.

– A telefon? – Most sem várt reakciót, az oldalamra fordított, kihúzta a mobilom a farzsebemből, és a saját zsebébe dugta.

– Na, nézzük, mid van! – mondta. Kivette a bankjegyeket a tárcámból, a pénzt zsebre tette, majd a bankkártyámért nyúlt.

– Itt van! – mutatta oda a kártyát a néhány lépéssel hátrább álló társának, aki erre egy kést húzott elő, de aztán nem mozdult.

– Látod, jobb, ha nem okoskodsz! – fenyegetett meg a fölém tornyosuló fickó, és rátérdelt a mellkasomra. – Csak egyszer kérdezem meg: mi a PIN-kódod?

– Öt, négy, hét, kilenc – nyögtem, mert alig kaptam levegőt, közben éreztem, ahogy a felrepedt ajkamról az államra folyik a vér.

– Ha átvágsz, megtalálunk! – jelentette ki a kapucnis, és mielőtt jelezhettem volna, hogy megértettem, a társa ököllel újra az arcomba ütött. Ekkor tényleg elvesztettem az eszméletem.

Amikor magamhoz tértem, már nem voltak sehol. Megpróbáltam felállni, de szédültem, és visszahanyatlottam a földre. Rettenetesen sajgott a járomcsontom és a halántékom. Valahogy felültem, és először az udvar felé pillantottam, de az továbbra is néptelen volt. Most vettem csak észre, hogy ez a terület építkezés miatt le volt zárva. Abból az irányból tehát nem remélhettem segítséget.

Újra megpróbáltam felegyenesedni, és ezúttal tudtam is tenni néhány lépést a kapu felé, de annyira szédültem, hogy inkább négykézlábra ereszkedtem, és így igyekeztem kijutni az utcára. A számból még mindig folyt a vér, ahogy odanyúltam, éreztem, hogy az egyik fogam is lötyög. A kapuhoz érve megkíséreltem feltápászkodni, de ez megint nem volt jó ötlet, gyakorlatilag kizuhantam az utcára, és arccal a föld felé elvágódtam.

Nagy nehezen felültem, és kissé homályosan ugyan, de egy ismerős arcot véltem felfedezni.

– Úristen! Maga az, fiatalember? Jó ég! Mi történt magával? – kérdezte a mamóka iszonyattal a hangjában.

Nem tudtam válaszolni, újra elterültem a földön. Annyit még érzékeltem, hogy a nénike benyúl a táskájába, és előveszi a mobilját.

– Modern mamó – motyogtam, aztán elájultam.