Fulekitamasirasai

Balsejtelem

Amikor felszálltam a berlini metróra, feltűnt, mennyire összerezzent az a kedves arcú nő, aki mellé egy kifejezetten rokonszenves férfi ült le. A harmincas hölgy könnyű, világoskék nyári ruhát viselt, ami kiemelte nagy, zöld macskaszemét. Az ölében tartott kis kék hátizsák, amit talán csak a zavarát leplezendő nyitott ki, hogy keresgéljen benne valamit, és aminek a csatját kissé bizonytalan ujjaival alig tudta újra a helyére illeszteni, jól passzolt hasonló árnyalatú, csinos szandáljához. Gyűrűje nem volt, az egyik csuklóján viszont egy olyan türkizkék karkötőt viselt, mint az apró virágokat mintázó gombfülbevalója.

„Takaros!”, gondoltam, és még az is lehet, hogy elismerően bólintottam, mert tényleg jólesett ránézni.

A vele körülbelül egykorú férfi udvarias mosollyal foglalt helyet mellette, és gondosan ügyelt rá, hogy ne érjen hozzá. A stílusos fehér ing, a bézsszínű vászonnadrág és a trendi vitorlás cipő igazi nyári eleganciát kölcsönzött a férfinek.

„Jóképű ez a pasi, és úgy látszik, pénze is van, úgyhogy biztos bejön a nőknek”, állapítottam meg. Az is feltűnt, hogy a kisugárzásuk és az öltözékük révén mindketten kilógtak a többi utas közül, úgyhogy az járt a fejemben, hogy akár egy párt is alkothatnának.

A férfi gyakran tekintett a nőre, bár mindig visszafogottan, nem bámulva őt, néhányszor felé is fordult. Ilyenkor kicsit kinyitotta a száját, mintha mondani szeretett volna neki valamit, de mivel a hölgy jól láthatóan kerülte a pillantását, nem erőltette a dolgot, legfeljebb csak rámosolygott.

„Milyen tapintatos”, gondoltam.

A nő ennek ellenére többször zavartan simított végig az arcán, időnként a karkötőjével babrált, vagy idegesen igazított egyet a combjára simuló ruháján. Amikor a férfi nagyon udvariasan és kedvesen mégis megszólította, a hölgy összefűzte a karját maga előtt, és mindig más irányba nézve semleges, a legcsekélyebb érdeklődést sem mutató hangon válaszolt a kérdéseire. Összeszorított szája, egész testtartása jelezte, hogy nem örül a társaságnak.

Az újabb óvatos közeledési kísérletnél a nő a homlokához kapott, mint akinek valami fontos dolog jutott az eszébe, elnézést kért, és a telefonját elővéve írni kezdett, aztán a nemsokkal később nyíló ajtókat kihasználva egy szó nélkül leszállt. A férfi arcán meghökkenés tükröződött, de egy hangos hümmögést követően láthatóan napirendre tért a dolog felett, és két megállóval később ő is távozott.

„Nem teljesen értem, miért fogta menekülőre a dolgot a nő”, morfondíroztam magamban, mert biztos voltan benne, hogy eredetileg nem ott akart kiszállni, ahol végül megtette. „Pedig ez a férfi tényleg barátságosan és diszkréten közelített hozzá. Ha van is valakije, akkor is lehetett volna egy kicsit kedvesebb. Na, mindegy, ő tudja!”, hagytam rá.

A nagydarab, kétméteres fickó ugyanabban a megállóban lépett a szerelvényre, ahol a kéretlen udvarló elhagyta a kocsit. Hozzám közel állt meg, úgyhogy kék szeme, vaskos orra és szája mellett a gyerekkori bárányhimlő hegeit is láthattam az arcán. Amikor végignéztem a metrón, kissé komikusan hatott, hisz olyan magas volt, hogy egy kis túlzással mindenki elfért volna a hóna alatt. Egy ideig a telefonjába mélyedt, úgy tűnt, mintha a szája is mozogna olvasás közben, aztán eltette a mobilját, és a metró hozzá közel eső képernyőjén megjelenő hirdetést böngészte. Valamiért első ránézésre szimpatikusnak tűnt, és ehhez talán az a kissé fura fejtartás is hozzájárult, ami az egyik kedves egyetemi tanároméra emlékeztetett. Így aztán tőle kérdeztem meg, hogy valóban jól tudom-e az utat a stadionhoz.

Ezzel az érdeklődéssel egy régi, kedves szokásomat követtem, ami a Google térképek korában teljesen érthetetlen volt az egyetemet lassan befejező gyerekeimnek vagy a nálam fiatalabb mérnök kollégáknak. Bár ilyen esetben előzetesen mindig gondosan megterveztem, hogy jutok el a város adott nevezetességéhez, oda tartva mégis több embert megállítottam, hogy útbaigazítást kérjek. Ennek a gyakorlatnak a fal leomlása előtt, amikor németül tanulni érkeztem az akkori Kelet-Berlinbe, az idegen nyelv elsajátításában is fontos szerepe volt, de egyébként is szerettem szóba elegyedni az ottaniakkal, akik mindig segítőkészek és barátságosak voltak. Most is pontosan tudtam, hol kell leszállnom, és hogy aztán hogy juthatok el az úticélomhoz, mégis többekkel szóba elegyedtem már eddig is.

– Elnézést, tudna segíteni? Ha a Wittenbergplatzon kiszállok, akkor aztán a kettes metróra átszállva tudok eljutni az Olimpiai Stadionhoz, ugye?

A korombeli, mackós férfi röviden végigmért, majd közvetlen hangon válaszolt.

– Igen, így jut oda. Ruhleben irányába kell felszállnia, erre figyeljen! Elég sokat kell még mennie a kettessel, vagy nyolc-tíz megállót – mondta, és teljes testtel felém fordult.

 – Egyébként honnan jön? Ausztriából? – Nyilván érezte a kiejtésemen, hogy nem vagyok idevalósi, ugyanakkor bevallom, hízelgett, hogy ha nem is németnek, de anyanyelvi beszélőnek vélt.

– Nem, magyar vagyok – válaszoltam. – Tudja, mérnökként dolgozom, és évente néhányszor utazom kiküldetésben külföldre, német nyelvterületre is.

– Magyar? Óh, hát ez nagyszerű! – harsogta túl testes útitársam az épp hangosan kattogó metrókocsit. – Mi is mennyit nyaraltunk a szüleimmel nyolcvankilenc előtt a Balatonon, szinte minden évben ott voltunk. Meg persze Budapesten. Milyen szép az a város! De a rendszerváltás után mindenki máshová vágyott, én is. Ha már egyszer lehetett utazni, nem igaz? – Nevetve rám kacsintott, én pedig erre a gesztusra és a váratlan bőbeszédűségre zavartan beletúrtam a hajamba, és igazítottam egyet az ingem nyakán. – Úgyhogy már jó régen nem jártam Magyarországon. Egyébként mi járatban van nálunk? – kérdezte izgatottan a férfi, aki kapaszkodót váltva közelebb lépett hozzám. Talán egy kicsit túl közel is.

– Üzleti úton vagyok – válaszoltam, közben önkéntelenül hátrébb helyezkedtem.

– Értem. De hát ma vasárnap van! – mondta öblös hangon, kérdőn rám nézett, és mire a mondat végére ért, ugyanolyan közel állt hozzám, mint az előbb.

– Igen, tudja, úgy gondoltam, ma kimegyek a stadionba. Többször jártam már Berlinben, és sok mindent láttam, de a harminchatos olimpia színhelyére valahogy még nem jutottam el.

– Hát, igen, én voltam párszor, de nem vagyok nagy szurkoló – húzta el a száját beszélgetőtársam, és kockás rövidujjú ingét egy helyen visszatűrte méretes, sárga vászonnadrágjába.

„Én elvesznék ebben a gatyában!”, gondoltam belül mosolyogva.

Nem akartam felvilágosítani, hogy amióta Dárdai vezeti a Herthát, vagy ahogy a szurkolók becézik, „az öreg hölgyet”, rendszeresen megnézem otthon a tv-ben a meccseiket, de az eredetileg száztízezer férőhelyes Olimpiai Stadion sokkal inkább a történelmi szerepe miatt és építészetileg érdekel.

– Én a rendszerváltás után leromboltam volna, mint sokan – folytatta. – Azt tudta róla, hogy a kétezerkettes felújításkor az egyik ülés alatt egy bombát találtak? – kérdezte az óriás továbbra is a személyes teremben álldogálva. Magasról nézett le rám, mégis éreztem a leheletét.

Megráztam a fejem.

Más dolgokat viszont tudtam, például, hogy a náci propagandasajtó az egyiptomi piramisépítőkhöz hasonlította a precíz munkát végző német munkásokat, vagy hogy Hitlernek nagyon nem volt ínyére az egyik legeredményesebb sportoló, a színes bőrű Jesse Owens sikere a maga négy aranyával. De az csak nemrég derült ki számomra, hogy a fáklyafutás is ennek az olimpiának volt az egyik újítása, és hogy az Olümpiából induló láng Magyarországon is keresztülhaladva jutott el a versenyek színhelyére.

– Leginkább arra vagyok kíváncsi, milyen hangulatot áraszt, mert a képek, amiket láttam róla, elég nyomasztóak – válaszoltam.

Még öt megálló volt hátra addig, ahol ki kellett szállnom.

– Na, és hol szállt meg, meddig marad?

– Még pár napig – feleltem kitérően, szándékosan figyelmen kívül hagyva a kérdés első felét. Igazából most tudatosodott bennem, hogy mi zavart már az előbb is: a férfi egy kicsit tolakodó volt.

– A nevem Jürgen Schmidt – nyújtotta oda váratlanul a lapáttenyerét a férfi. – Egyébként rendőr vagyok – tette hozzá.

„Tényleg rendőr, vagy ezzel csak bizalmat szeretne ébreszteni bennem?”, jutott eszembe.

Én is bemutatkoztam, és megpróbáltam egyenruhában elképzelni az új ismerőst. Nem ment túl könnyen. Aztán Jürgen mesélni kezdett, elmondta, hogy már a második házasságában él, lelkendezett a tündéri kislányáról, megemlítette, hová utaztak legutóbb, és mit terveznek legközelebb.

– Görögország tényleg gyönyörű! – mondtam, és ásítottam.

Általában ez történik, ha valaki untat, úgyhogy már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó embert szólítottam meg. Aztán arról is szó esett, mit csinál Jürgen a barátaival, és hogy milyen gondjai vannak a szomszédjával.

– Ez tényleg hallatlan! – sopánkodtam, közben a választásomon bosszankodva vakargattam a fülem tövét.

„Az udvariasság neveltetés kérdése!”, jutott eszembe nagyanyám mondása. Igaza volt megint, mert ha nem „udvarias neveltetésben” részesültem volna magam is, akkor lehet, hogy már rég faképnél hagytam voltam ezt a férfit.

A szóáradat alatt még három megállót tettünk meg.

– Mondja, nem száll le velem a következő megállónál? – kérdezte egy újabb megejtő mosoly kíséretében Jürgen, akit továbbra is csak nehezen tudtam rendőrként elképzelni, bár folyamatosan próbáltam. – A közelben áll a kocsim, elmegyünk együtt a feleségemért és a lányomért a templomba, felvesszük őket, aztán pedig elvisszük magát a stadionhoz. Jobban jár így, higgye el! Jó társaságban lesz, és még hamarabb oda is ér. Na, mit szól?

A kezdeti szimpátia után Jürgen szimplán idegesített, de ez az ajánlat új helyzetet teremtett.

„Ha vele megyek, azzal nemcsak az előzetesen gondosan összeállított útvonaltervem dől dugába, amit sosem szeretek, hanem egyben olyan valakire bízom magam, akit nem ismerek. Ez pedig nem biztos, hogy jó ötlet!”, gondoltam. „Bár az is igaz, hogy oly sok éven át mindig jól jöttem ki az ilyen szitukból, és hát alapvetően ő is kedvesnek tűnik”, töprengtem tovább. „Arról nem is beszélve, hogy udvariatlannak sem kellene lennem, ugye, hisz szívességet ajánlott fel nekem!”, emlékeztettem magam.

Megint a hajamba túrtam, és idegesen krákogtam, ahogy felnéztem a fölém tornyosuló alakra.

„Valószínűleg fölöslegesen aggodalmaskodom”, vívódtam, de zavart ez a túláradó kedvesség, ez a fajta felszabadult kitárulkozás, és valahogy ez a felajánlás is.

„Ki tudja, milyen szándék van emögött igazából?”, fogalmaztam meg egy árnyalattal sötétebben is a kételyeimet, bár megbántani továbbra sem akartam, mert persze volt rá esély, hogy tényleg csak jót akar.

– Köszönöm, de nem akarok a terhére lenni! – válaszoltam.

– Dehogyis, szó sincs róla, jöjjön csak! – győzködött a férfi.

– A családja biztos várja, mit szólnának hozzám? – kerestem a kibúvót.

– Emiatt cseppet se aggódjon, ők is örülni fognak, majd meglátja! – kedveskedett Jürgen.

Gondolkodva hallgattam egy darabig, aztán magam is megleptem a válasszal.

– Hát, akkor rendben, köszönöm! – álltam rá, bár tudtam, hogy most kockázatot vállalok, úgyhogy az arcát fürkésztem, de azon csak az őszinte öröm tükröződött.

Nem sokkal később együtt léptünk ki a szerelvényből, engem pedig egyfolytában rossz érzés kerülgetett.

„Miért tartok én ezzel az alakkal, amikor igazából semmi kedvem hozzá?”, tettem fel magamnak most már mérgelődve a kérdést. „Arról nem is beszélve, hogy tényleg hall az ember mindenfélét!”

– Itt megyünk fel! – mondta Jürgen ellentmondást nem tűrő határozottsággal, és vaskos karját maga elé tartva utat tört a tömegben. Kissé meghökkentett ez a hirtelen hangváltás, de követtem.

A férfi már fellépett a mozgólépcsőre, amikor habozva megálltam. Egy ajtó csikorogva csapódott be valahol, összerezzentem. Átfutott az agyamon, hogy most még gond nélkül faképnél hagyhatnám Jürgent.

„Már ha egyáltalán így hívják”, gondoltam. „Ha az autójában ülök, ha egyáltalán van neki, az már nem lesz olyan egyszerű.”

De a mozgólépcső előtt az ember nem várakozhat hosszasan, a mögöttem érkezők már így sem értették, mire várok. Nagyot sóhajtva felszálltam hát én is.

– Ott, nem messze, abban a kis utcában állok – mondta Jürgen biztatóan, miután felértünk, és nagy mancsával az egyik irányba mutatott. – Jöjjön csak! – tette hozzá elkalandozó tekintetem és lelassuló lépteimet látva. Ezután újabb mesébe kezdett a rokonairól, de engem ezek a történetek már a legkevésbé sem érdekeltek. Amikor időnként kérdezett valamit, arra válaszoltam, de rossz érzésem rohamosan fokozódott. Szemem a környéket fürkészte, és most már egyfolytában azon törtem a fejem, hogy szabadulhatnék meg tőle.

„Rosszul döntöttem!”

Erre a gondolatra végigfutott a hátamon a hideg.

„Senki nem tudja, hová indultam, és hogy most merre járok. Ha esetleg tényleg gond adódik, nem lesz, aki tudja, hol keressen”, értékeltem a helyzetet.

Idegesen a hajamba túrtam, a tenyerem izzadt, egyre szaporábban lélegeztem.

– Én inkább… – akartam mondani, de ebben a pillanatban felhangzott Jürgen basszusa.

– Na, itt a kocsim! – csapott egy tizenöt év körüli szürke Audi tetejére.

„Autója van!”, futott át rajtam, és ez egyfelől jó hír volt, mert erről ezek szerint igazat mondott.

„Tehát akkor nem fog ebben a kis utcában berántani az egyik kapualjba, hogy aztán akaratom ellenére tuszkoljon be az egyik lakásba”, gondoltam.

Figyelembe véve a kettőnk testi adottságai közti különbséget, sok esélyem nem lett volna ellene.

„Másfelől viszont most be kellene szállnom az autóba, és ha megteszem, oda vihet, és azt tehet velem, amit csak akar”, állapítottam meg.

– Na, jöjjön! – Jürgen meglepetésemre az anyósülés felőli ajtót nyitotta ki, mintha egy nőnek tenne egy udvarias gesztust, és ahogy az ajtót tartotta, egyben elállta a menekülés útját.

– Csak tessék! – biztatott.

„Úgyse tehetek mást”, gondoltam ijedten az ajtó és Jürgen közti csapdában állva, úgyhogy némi habozás után beszálltam. „Nem lesz semmi baj!”, próbáltam nyugtatni magam.

A kocsi belseje enyhén kopott, de nagyjából rendezett volt, a visszapillantón egy Wunderbaum árasztott műfenyőillatot. Családra, feleségre, gyerekre utaló nyomokat azonban nem láttam, pedig hogy örültem volna most egy gyerekülésnek, valamilyen játéknak vagy akár egy női fésűnek is! Ahogy Jürgen beült mellém, széles válla hozzáért az enyémhez, erre újra kirázott a hideg.

Elindultunk.

Vendéglátóm folytatta a történeteit, én pedig némán kuporogtam mellette. Egyszerre úgy éreztem, hogy túl szoros a nyakkendőm, de ahogy odanyúltam, eszembe jutott, hogy ma nincs is rajtam.

– Pár perc és ott is vagyunk! – szakította félbe egy pillanatra mondókáját Jürgen.

Közben a főutakról letérve egyre csendesebb utcákhoz értünk. Ahogy a térdemen nyugvó kezemre pillantottam, feltűnt, hogy remegnek az ujjaim.

– Majd meglátja, hogy örül a lányom, ha találkozunk! – mondta büszkén a nagydarab férfi.

Hinni szerettem volna neki, de már nem tudtam. Ehelyett erőt gyűjtöttem, és végiggondoltam, mit fogok tenni: amint Jürgen vagy akárki is ez, megáll, abban a pillanatban kiugrom az autóból, és futásnak eredek.

Közben egy parkhoz értünk, a fák sűrűjében fenn mintha egy kereszt látszott volna. Éreztem, hogy közeledik a pillanat, mert Jürgen lassított, aztán egy hirtelen mozdulattal lehúzódott az útról és megállt. Izmaim megfeszültek, a kezem már megrántani készült az ajtó fogantyúját, amikor a férfi felkiáltott mellettem.

– Na, ott az én kislányom! – mutatott a park szélén álló egyik öles fára. Ahogy odanéztem, először nem láttam semmit. Aztán vettem észre, hogy a fa mellett egy bokor takarásában egy négy év körüli szőke, copfos kislány rajzol valamit a járdára. Jürgen rám ügyet sem vetve pattant ki az autóból. – Megjöttem, kincsem! – kiáltotta.

– Apu! – szaladt oda hatalmas mosollyal az arcán az apjához a kislány.

Jürgen először megölelte, majd a magasba lódította, amire hangos kacaj volt a válasz. Látszott, hogy bevett koreográfiáról van szó.

– Hol van anyu? – kérdezte a férfi, mire a lány hátramutatott.

– Ott, annál a fánál beszélget egy nénivel! – csicseregte.

Szükségem volt néhány másodpercre, mire kissé összeszedtem magam, így is csak nagy nehezen tudtam kikecmeregni a kocsiból. Szerencsém volt, hogy eltartott egy ideig, amíg Jürgen a legfontosabbakat megtudakolta a kislányától, és a feleségével is üdvözölték egymást.

– Ő itt Egon, Magyarországról jött – mutatott be Jürgen széles mosollyal a feleségének és a kislányának, akik hál istennek nem vették észre, hogy még mindig remegett a térdem. – A metrón találkoztunk, és olyan jót beszélgettünk, hogy csak na! Képzeljétek, az Olimpiai Stadiont akarja megnézni, úgyhogy megígértem neki, hogy elvisszük oda, mielőtt hazamegyünk, oké?

Anya és lánya kedvesen bólintottak.

– Mondja csak, jól van? Olyan sápadt! – kérdezte Jürgen aggódva, én pedig csak egy félresikerült mosollyal és egy biccentéssel tudtam kifejezni, hogy minden a legnagyobb rendben.

A kis család néhány perccel később hangos dudálással és integetéssel köszönt el tőlem, amikor a stadionnál kiszálltam a kocsiból. Jegyet váltottam a bejáratnál, felmentem a lépcsőn, aztán inkább lerogytam, mint leültem az egyik szektorban egy székre. Olyan idegennek és üresnek éreztem magam, mint amilyennek a stadiont láttam magam körül.

A júliusi napot gomolygó felhők árnyékolták be a zöld gyepszőnyeg felett, az enyhe szél hűvös, borzongató hullámokat hozott a hátam mögötti sötét, robosztus körfolyosó felől. Szinte egyedül voltam, csak néhány turista mozgott itt-ott a hatalmas arénában.

– Na, szedd össze magad! – szóltam magamhoz egy idő után.

Felálltam és nekiindultam. Beletelt jó két órába, mire végigjártam a sportkomplexumot. Megdöbbentett az a totalitás, ami a létesítmény egészéből és minden részletéből, a tornyokból, kapukból, terekből és a szobrokból külön-külön is áradt.

Hazaindulás előtt újra leültem az egyik székre, hogy egy kicsit kifújjam magam. Ahogy az üres játékteret bámultam, egyszerre az a kedves női arc rémlett fel a metróból, aztán pedig Jürgen jutott az eszembe, és ettől jeges borzongás futott rajtam végig. Már értettem azt a nőt.

– Kiszolgáltatottság! – neveztem meg hangosan az érzést, ami elöntött, és lenézve láttam, hogy megint remegni kezdtek az ujjaim.