Egy író halálára
Nem ismerted őt, pedig az olvasottabbak közé sorolnád magad. De olyan zsánerekben írt, amelyeket idáig nem követtél nyomon.
Amikor a különböző portálokon először olvastál a halálhíréről, valamiért nem kattintottál rá a cikkekre. Pedig író volt, te pedig a műveiken keresztül aránylag sokat ismersz közülük, és még az is lehet, hogy erre titokban büszke vagy. Talán épp ezért maradt el a kattintás. Mert szégyellted, hogy ezek szerint „nagy ember” volt, te pedig hírét sem hallottad.
És tessék, kiderül, hogy munkájából adódóan a feleséged sokszor napi kapcsolatban állt vele és a párjával, aki a könyveit szerkesztette. Eszter megkér, hogy menj el vele az író búcsúztatására. Ahogy kimondja a nevét, mintha felrémlene, hogy korábbi könyvfesztiválos dedikálásokról beszélve említette volna őt. Mintha.
Másfél órás út lenne csendes tájakon. Van benned némi ellenérzés. Hisz azt se tudod, ki volt. Meg különben is. Temetés? Pontosabban: búcsúztatás? Mivel nem vagy templomjáró ember, nem ismered a gyászszertartások keretet adó szokásait, olyan elveszett, tétova és valahogy furcsán sebzett vagy ilyen helyzetekben, hogy szíved szerint a lehető legmesszebb elkerülnéd őket. Nem tudsz mit kezdeni a halállal, se máséval, se a sajátoddal, nehezen feldolgozható része a téged körülvevő világnak, ami groteszk hedonizmussal ünnepli az életet, méghozzá fékevesztetten. De nem mondhatsz nemet.
„Meg kellene ismerned”, gondolod, hisz hogy mehetnél oda másképp? Leülsz hát a laptophoz, és elolvasod az egyik megemlékezést az íróról. Majd a többit is sorban, aztán mindent, amihez hirtelenjében hozzáférsz, és egyszerre rácsodálkozol, hogy már órák óta a vele készült interjúkat, beszélgetéseket nézed a youtube-on. Megdöbbent a sorsa, érdekelni kezdenek a könyvei, és nemcsak rendkívül tiszteletreméltónak tartod ezt az embert, hanem arra gondolsz, milyen kár, hogy nem ismerhetted személyesen. Nem tudod, honnan jön az érzés, de olyan valakinek tűnik, akivel talán még jó barátok is lehetettek volna.
Odafelé nem sokat beszélgettek a feleségeddel. Többször is árnyas, zöld alagutakon át suhantok, a fák néha mintha figyelnék, ahogy megpróbálod elképzelni az elképzelhetetlent: hogy is lesz ez? Mi vár ott rád, mennyire lesz ez kínos, hisz ennél kívülállóbb talán már nem is lehetnél.
Csinos parasztház fogad, tetején napelemes táblák sorjáznak. Egy huszonéves lány sír az utcán, ahogy észrevesz benneteket, elfordul, kifújja az orrát. Odabenn a rendezett udvaron halkan köszöntitek az itt-ott némán álló vagy csendesen beszélgető ismeretlen gyászolókat. Az író felesége elétek jön, átöleli a feleséged, aki máris könnyezni kezd, és a szerző könyveit megjelentető kiadó vezetőjét, aki veletek egy időben érkezett. Kezet fogsz, bemutatkozol, részvétet nyilvánítasz. Az özvegy hosszú, egyszerű, kék vászonruhát visel (ez volt az egyetlen kérés a búcsúztatókhoz: csak ne feketében!), haja copfban összefogva. Szemüveges, foga kócos.
„Ezen a vidéken gyerekkorában nem volt divat a fogszabályozás”, villan át rajtad gúny nélkül, merő ténymegállapításként, bár nem akarsz ilyesmire gondolni.
Van ereje mosolyogni, természetes módon viselkedni, kérdezni, válaszolni, elköszönni. Csodálod ezt az erőt, ezt a tartást, még ha maga is mondja, amit te is tudsz: most sok a teendő, ez nem az elgyengülés ideje.
A terebélyes diófa alatti nagy kiülőben két oldalt padok, székek, középen fehér terítővel letakart asztal. Rajta és mellette virágok és az író keretbe foglalt fényképe. Jó kép, vidám és életteli, semmi köze a halálhoz. Egy magnóból halk zene szól. Ahogy ott állsz, és a fotót nézed, megint bevillan, hogy jó lett volna ismerni őt.
Vannak, akik épp elbúcsúznak, mások most érkeznek. A diófa levelei nem mozdulnak. Meleg van. Az udvart fürkészed, az embereket, a házat, ahová az író már nem tér haza.
„Tényleg, ő hol lehet?”, teszed fel magadnak a kérdést bután úgy negyed óra elteltével, és csodálkozol, hogy ez miért is nem jutott már korábban az eszedbe. Aztán ahogy újra az asztalra és a képre téved a tekinteted, feltűnik ott egy fura edény. Beletelik még néhány másodpercbe, míg megszületik a felismerés, és kívül-belül elönt a szégyen.
Az író felesége a kiadó vezetőjének és Eszternek mesél. Csatolt részként így te is értesülsz olyasmikről, amikhez igazából nincs közöd. Mosolyogsz, bólintasz, a többiekkel együtt mondasz néha egy-egy „igen”-t, ha a helyzet úgy kívánja.
„Különös ez az egész, de hát nem tud másmilyen lenni”, gondolod. Időnként azon töprengsz, milyen lehet az író szobája, amit az egyik vele készült interjúban láttál, és hogy vajon megkérdezhetnéd-e, hogy csak egy pillanatra beléphetsz-e oda. Nyilván nem. (Amikor hazafelé tartva elmeséled ezt a feleségednek, azt mondja, ő is gondolt erre.)
Másfél órája lehettek itt, jönnek-mennek a látogatók. Hármatok közül egyikőtök sem tudja, meddig kellene még maradnotok. Ahogy várható, a kiadó vezetője, akivel futólag talán egyszer találkoztál, kezdi meg a búcsúzkodást, érthető, bizonyára sok a dolga. Megöleli az özvegyet, aztán a nejedet is, ami kissé meglep, amikor pedig hozzád lépve is ezt teszi, annyira meghökkensz, hogy majdnem elfelejted viszonozni a gesztust. Amikor az író felesége Esztertől köszön el hasonló módon, az jár a fejedben, te hogy búcsúzol el tőle? Aztán a világ legtermészetesebb módján odalép hozzád, átölel, és azt mondja:
– Köszönöm, hogy elhoztad Esztert!
Próbálsz megszólalni, nehezen megy, de aztán mégis sikerül.
– Szívesen! – mondod rekedten.
Közben te is átkarolod őt, akit soha életedben nem láttál, pár napja még a létezéséről sem tudtál, akivel élete egyik legfájdalmasabb pillanatában találkoztál először, és nem szólsz róla, hogy miközben magához szorított téged, rálépett a lábadra, és azóta is rajta áll. Nem szólsz, pedig az itt töltött rövid idő alatt megkedvelted őt, és tudod, hogy nem venné zokon. Közben hasonló érzés kerít hatalmába, mint korábban a férjével kapcsolatban: jó lenne megismerni!
Még utoljára az asztalra pillantasz, a képre, a virágokra és az urnára. Már tudod, hogy nem búcsúzni jöttél. Otthon az asztalra készítve vár a „Leányrablás Budapesten”.
Isten hozott, Böszörményi Gyula!