Fulekitamasirasai

A halászsas

 

 

A sas vitorlázórepüléssel kémlelte végig a vizet, és pontosan megfigyelte a felszínhez közel úszó halakat. Kedvenc vadászterülete fölött szállt, a koranyári nap jól átvilágította a tó legfelső rétegét, ez megkönnyítette a dolgát. A távolban rikoltozó sirályok üldözték egyik társukat, de aztán szétváltak, és más-más irányban folytatták útjukat.

A halászsas lassú szárnycsapásokkal tette meg a kört, majd visszatért az egyik hely fölé, és egy ideig a magasabb fák koronájának szintjében szitált. Már jól látta leendő zsákmányát. Egy pillanatig még kivárt, aztán ahogy pontosan bemérte a kiszemelt kárászt, szárnyait kissé bevonva zuhanórepülésbe kezdett. A becsapódás előtt előre nyújtotta karmait, azok pedig acélhorgokként fúródtak az áldozat testébe. Olyan nagy lendülettel érkezett, hogy teljesen a víz alá merült, aztán nyitott szárnyakkal a felszínre emelkedett, és erőteljes csapásokkal hagyta el a tó darabokra tört tükrét. A levegőben többször megrázkódott, hogy a felesleges víztől megszabaduljon, közben a halat a karmai közt markolva a haladási irányba fordította, és kedvelt nyárfája felé indult.

 

***

 

– Tessék, a borjú bécsi petrezselymes krumplival!

A fiatal felszolgáló gyanakvó tekintettel tette le az ingyen vacsorát a professzor elé, aki különös figura volt pedánsan hátrafésült hajával, régimódi szemüvegével és hegyes kecskeszakállával. Martin nem tudta felidézni, hogy valaha is más zakó és cipő lett volna rajta, mint amit aznap viselt, igaz, még csak néhány hete dolgozott az étteremben.

– Mióta megy ez? – kérdezte később Zoltánt, a főpincért.

– Ma pontosan három hónapja. Minden héten egyszer. Azelőtt is járt itt párszor, de akkor még ő állta a cechet. Azóta viszont… – Zoltán széttárta a karját és elhúzta a száját. – Senki nem tudja, Rezső miért nem engedi, hogy fizessen. Vigyázz, jön! – mondta társát oldalba bökve, mert az iroda felől épp az étteremtulajdonos közeledett, aki sosem mulasztotta el, hogy péntek este teendőit hátrahagyva csatlakozzon a professzorhoz. Nem vacsorázni, hanem jól láthatóan a társaság miatt. Rezső szokásához híven fehér inget és elegáns öltönyt viselt, arckifejezése, ahogy minden mozdulata, tiszteletet és elismerést sugárzott.

– Soha nem szokta megköszönni az ételt? – tudakolta Martin bosszúsan a főpincértől.

– Hát, nem sűrűn – válaszolta mosolyogva Zoltán, aki már sok mindent látott.

– És tényleg professzor? – érdeklődött tovább Martin, miközben a fura vendéget bámulta.

– Valakitől úgy hallottam, hogy a Természettudományi Múzeumban dolgozik, és híres ornitológus. A főnök egyszer úgy emlegette, hogy: „Ő az az ember, aki tud.” A fene érti.

– Hát, a szakálla alapján azt hinném, hogy inkább a kecskék érdeklik, nem a madarak. És az állandó borjú bécsi! Sosem eszik mást?

– Nem – felelte Zoltán, aki szintén az ominózus vendéget fixírozta. – Úgy látszik, sertéshez, halhoz vagy szárnyashoz nem fűlik a foga.

Amikor a professzor végzett, és a tulaj is elköszönt tőle, Martin mesterkélt udvariassággal tette fel neki a kérdést:

– Ízlett?

– Igen, ezúttal is kiváló volt, kérem, mondja meg a szakácsnak! Viszont ha még egyszer végig engem sasol, amikor itt vagyok, még az is lehet, hogy borjúvá változtatom, ha nem is bécsivé – tette hozzá, és ugyan mosolygott, de a pincérnek az volt az érzése, mintha nem durva megjegyzést, hanem fenyegetést hallott volna. – Csak egy ízetlen tréfa volt, ellentétben az ízes borral, amit felszolgált, nem igaz? Bocsásson meg! – mondta a kissé furcsa vendég az asztaltól felemelkedve. Ezután feltette tyúk- és lúdtollakkal ékesített kalapját, igazított egyet különös nyakláncán, amin mintha madárkarmok lógtak volna, legalábbis a pincérnek így tűnt, és faképnél hagyta Martint, aki úgy maradt állva az étterem közepén kezében a tányérokkal, mintha egy festőnek állt volna épp modellt.

Rezső a professzorral folytatott beszélgetés után hazasietett, hogy letusoljon és átöltözzön. A hitelből vásárolt Mercedes masszázsfunkcióval ellátott bőrülésének mozgása most épp jó érzéssel töltötte el, bár egyébként rég megbánta, hogy megvette az autót, a „nagyság és a szabadság szimbólumát”, ahogy eleinte nevezte. Bár több vasat tartott a tűzben, az üzlet általában inkább rosszabbul ment, mint ahogy szerette volna, ezért is volt szüksége újabb és újabb kölcsönökre. A járgány tényleg nagy volt, ő pedig szabadon eldönthette, hogy megválik tőle, és rengeteget bukik rajta, vagy tovább nyögi a részleteket.

Aznap reggel megint az üzlettársaival tárgyalt az egyik ötletéről, egy új étterem megvásárlásáról, de ezúttal sem jutottak semmire, hiába puhította őket már hetek óta. Pedig régi álma volt, hogy idővel több városrészben is megvesse a lábát, és neki elsőre úgy tűnt, könnyen meggyőzi majd a többieket. De azok a megbeszélés során inkább csak növekvő csodálkozással figyelték Rezső józanságot nélkülöző, mohó erőlködését.

Lányát, Vivient, akivel nyolcra beszélték meg a találkozót, csak ritkán látta, amióta az beköltözött a Rezső által vásárolt lakásba, és egy multinál kezdett el dolgozni. Sokáig jó kapcsolatban voltak, de egy ideje eltávolodtak egymástól, amiben nagy szerepe volt annak is, hogy az apa nem nézte jó szemmel, hogy a lánya egy „drogos művésszel kavar”. Pedig Rezső és Vivien hosszú ideig sokkal jobban megtalálták a közös hangot, mint anya és lánya. De ez a fickó! Szánalmas! És már milyen régóta tart! Rezső felesége persze már csak azért is kiállt lánya barátja mellett, hogy a férjét bosszantsa. Jó ideje ez volt az egyetlen életcélja, legalábbis a férfi szerint.

Viszont a professzor maga volt a csoda! Az, hogy hetente egyszer ingyen evett nála, még gesztusnak is kevés volt. De a különös ismerős nem engedett más viszonzást. Igaz, a felesége legutóbb, amikor váratlanul bejött az étterembe, emiatt is jelenetet rendezett.

– Jól láttam, hogy ez a fazon fizetés nélkül távozott? – hangoskodott. – Ki ez a sámán? – tette hozzá megvetően a vendég valóban nem mindennapi külsejére utalva. Pedig hogy az illetőnek a jobb kezén hat ujja van, neki ennyi idő alatt fel sem tűnhetett.

– Korábban már rendezte a számlát – válaszolta a férj bosszúsan, és csak a szemével jelzett a főpincérnek. Zoltán, aki a vendégek egy részével tanúja volt a kínos beszélgetésnek, egyből bólintott.

Rezső épp a házuk elé fordult, amikor megszólalt a telefonja.

– Holnap hajnalban várom! – szólt a prof, és egyből le is tette.

– Igen, ott leszek! – mondta a férfi önmagának, és olyan zsongító érzés kerítette hatalmába, hogy szinte szárnyalt.

Rezső, mint az ilyen találkozásokkor mindig, a Mercedes helyett egy tizenöt éves, ütött-kopott Opel Astrával tartott a tóhoz. Ez nem volt feltűnő, és félteni sem kellett semmitől. Miután megérkezett, gyalogolt még vagy fél kilométert, mire a néptelen találkahelyre ért. Akaratlanul is egyre gyorsabb lépésre váltott, időnként igazított egyet a gallérján, átható pillantással fürkészte az őt körbe vevő tájat, és mint a zsákmányát kereső ragadozó, olykor nagyokat szippantott a friss, hajnali levegőből. A víz gőzölgött a június eleji pirkadatban, amikor odaért rejtélyes vendégéhez. A rítus most is úgy zajlott, mint máskor.

Az öreg ezúttal a sámánok öltözetét hordta. Barna lennadrágot és karmokkal ékesített mokaszinszerű lábbelit viselt, fehér vászoningét fémfüggőkkel és csengőkkel díszített köpeny takarta, melynek ujjairól sűrű szövetszalagok csüngtek le, fejpántján szürke és barna madártollak futottak körbe.

Csak egy bólintással köszöntötte az étteremtulajdonost, majd dallamos kántálás közepette mindkét karját felemelte, ettől mintha szárnyai nőttek volna, és az égre szegezte a tekintetét. Leengedte, majd újra a magasba lendítette a karját, és ahogy ebben a pózban állt, egész teste megremegett. Ekkor elhallgatott, becsukta, aztán ismét kinyitotta a szemét, és folytatta a kántálást, végül egyik tenyerét a vele szemben álló Rezső feje fölé tartotta, a másikat a férfi vállára tette, és vijjogó hangot hallatott.

– Pandion haliaetus – szólt aztán a professzor, mire az étteremtulajdonos testét bizsergés járta át. Izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek, csontjaiban egy pillanatig heves fájdalmat érzett, látása először elhomályosult, majd hirtelen olyan élessé vált, hogy a közeli fán ülő szarka minden egyes tollát külön-külön is látni vélte. Ezután zsugorodni kezdett, és végbement a szokásos átalakulás.

Rezső felágaskodott, és büszkén meglebegtette hosszú, keskeny, sirályszerű szárnyait. Feje, melle, tarkója és hasa fehéren verte vissza a kelő nap sugarait, hátán barna tollazat fénylett, ahogy vékony sávban a szeme körül is, mintha a régi pilótákhoz hasonlóan ő is szemüveget hordana a repüléshez. Horgas csőrét elégedetten csattintotta össze néhányszor, majd büszkén lenézett hosszú lábára, szarutüskékkel borított ujjaira, amelyek hajlott karmokban végződtek.

„Ha a támadás sikeres, ezek elől nincs menekvés!”, gondolta önelégülten Rezső, és erőteljes mozdulattal a levegőbe rúgta magát. Mámorító érzés fogta el, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedett. Itt és most ő volt az úr, maga döntötte el, merre tart, milyen magasságokba tör, és mennyit időzik ott. Erős volt és szabad, embertudattal, de a sas ösztöneivel felvértezve. Miközben minden egyes szárnycsapást kiélvezve magasan végigrepülte a tavat, megrészegítette, amilyen könnyedén és magabiztosan tájékozódott, a széllel játszott, és hogy éles szemével úgy tekinthetett le a tájra, hogy tudta, ott semmi fontos nem kerülheti el a figyelmét. Aztán egy ember számára hozzáférhetetlen, termetes fára telepedett, és a tollait igazgatta a vadászat előtt. Álmaiban sokszor jelentek meg ezek a képek: a lenn elterülő tó csillámló tükre, a kedvenc fájáról látható háborítatlan vidék és a vízbecsapódások előtti utolsó pillanatok.

A repülés sasként leírhatatlan volt, a zsákmányszerzés viszont még annál is több. Az övé lehetett, amit csak akart. Egyedül rajta múlt, mikor mire csap le, szinte semmi nem szabott gátat annak, hogy kielégíthesse a zsákmány iránti vágyát. Nekilendült hát. Egy kisebb keszeg után egy felszín közelében sütkérező kárászt emelt ki a vízből, és vitte arra a helyre, ahol a legszívesebben táplálkozott. Egyik lábával a nagy, száraz ágon támaszkodott, a másikkal a halon állt, karmai annak testén keresztül fúródtak a fába. Lassan, módszeresen, a kopoltyúk felől hátrafelé haladva, cafatonként tépte a húst. Amint elfogyasztotta a halat, felszállt, és feszült figyelemmel újra a felszínt kutatta, pedig igazából már jóllakott.

Az árny, amit észrevett, lassan, komótosan mozgott. A sas lejjebb ereszkedett, így a zsákmány széles háta tökéletesen kivehető volt. Bár Rezsőt egy korábbi kalandja óvatosságra kellett volna, hogy intse, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és támadott. A zuhanás után minden egyes karma vaskos húst talált, melyeket izmai elemi erővel, csonttüskeként feszítettek tovább a hal hátába.

„Megvagy!”, gondolta mámorító örömben úszva.

Ekkor azonban váratlan dolog történt. Még meg sem próbálhatott a levegőbe emelkedni, a húszkilós ponty feltartóztathatatlanul indult a mélység felé, és a sas szárnycsapásai, majd vergődése ellenére megingathatatlanul haladt tovább. Egyre mélyebbre és mélyebbre húzta, Rezső pedig most már szabadulni akart, de hiába lazított az izmain.

Zoltán és Martin furcsállta, hogy a tulaj még hétfőn délben sem ért be az étterembe. A telefonját sem vette fel, sőt, kedd reggel már a felesége is a munkahelyén kereste, utána jelentette a rendőrségen az eltűnését. A rozzant Opel a tó partján nemsokkal később előkerült, de bűncselekményre vagy öngyilkosságra utaló jeleket nem találtak. Hogy az autó hogyan és miért került oda, nem derült ki. A rendőrség egyetlen nehezen értelmezhető szálat talált, amely egy professzorhoz vezetett, aki a tanúk szerint különös kapcsolatot ápolt az eltűnttel. Érdemi információkkal viszont ő sem tudott szolgálni, az ingyenes vacsorákat egy korábbi szívességgel és Rezső iránta érzett tiszteletével magyarázta. A hónapok teltek, a nyomozás pedig egyre kisebb elánnal zajlott, és esélyesnek tűnt, hogy az ügy a döglött akták között végzi.

 

***

 

Ahogy az egyre hosszabb éjszakák után reggelente olykor dér lepte be a partmenti sás leveleit és hűlni kezdett a víz, a nagy ponty a tóban egyre kevesebbet és egyre lassabban mozgott. A téli vermelésre készülődve társaival összeverődve komótosan kanyargott a meder felett, farkával időnként íves csíkot húzott maga után az iszapban. A többiekkel együtt a legmélyebb, legzavartalanabb részeket kereste, és már keveset táplálkozott. Sokszor, mint épp most is, csak egy helyben lebegett, de ha meg is mozdult, ebben a hátából kiálló, acélkeménységű karmokban végződő két csüd alig akadályozta. A halászsas többi része már régen lefoszlott róla.

Nem messze tőle a parton lehunyt szemmel a professzor állt. Amikor a ritmusos kántálás közben időnként a magasba emelte, majd leengedte a karját, a köpenyén lévő fémfüggők és csengők halkan megcsendültek. A környék madarai lassan köréje gyűltek, aztán az egyik varjú a vállára telepedett. A sámán ekkor elhallgatott, kinyitotta a szemét, és szomorúan nézte a szürke eget, ahol valaha a halászsas szárnyalt.