Fulekitamasirasai

A szemetes

 

 

A nő

 

Épp krumplit pucolok a szombati ebédhez. Miután Zsolt elvitte a srácokat a nagyiékhoz, és hazaért, az ajtón belépve pittyent egyet a telefonja. Ivott egy pohár vizet, aztán leült a konyhaasztalhoz, hogy megnézze, mit küldtek neki. Biztos egy újabb rém fontos cikk érkezett valamelyik haverjától, ami nem várhat. A szöveget időnként továbbgörgetve elmélyülten olvas.

– Levinnéd a szemetet? – kérdem tőle.

– Persze – válaszolja fel sem nézve a mobiljából. Nem mozdul, ül tovább a széken.

– Mondom: a szemetet! – Lassan, tagolva ejtem ki a szavakat. Bosszant, hogy ilyen békésen elvan, míg rám annyi házimunka vár, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem.

– Jaj, mindig ez a szemétkedés! – humorizál, közben továbbra is a telefonját bámulja.

– Esetleg nyújtsak be egy kérvényt? – érdeklődöm cseppet sem vidáman.

Csodálkozva emeli rám a tekintetét.

– Oké, egy perc, rendben? – kérdi, és visszabújik a mobiljába.

Idegesít, hogy így lepereg róla minden.

„Hogy nem érzi, hogy gáz van?”, kérdem magamban.

Bár tiszta ideg vagyok, megállom valahogy, hogy újra megszólaljak. Csak nézem tovább, aztán egyszerre megáll a kezemben a kés. Várok. Telnek a másodpercek.

– Jó, jó, szívem, tényleg ennyire sürgős? – kapja fel a fejét egy idő után megérezve a pillantásom.

– Tudod mit? Nem! – kiáltom. A konyhapultra dobom a krumplit és a kést, és erőszakos mozdulattal rántom ki a mosogató alatti szekrény ajtaját. Hogy akkor majd ezt is én!

– Most mi van? – áll fel Zsolt a székről döbbenten. – Csak ezt a cikket szerettem volna végigolvasni. Különben is: mindig nekem kell levinni a szemetet! – mondja szemrehányóan, de szelíden. – Nem vonhatnánk be ebbe lassan a srácokat is? – javasolja.

– Milyen jó, hogy te ráérsz olvasgatni! – jegyzem meg epésen, miközben csípőre teszem a kezem. – Különben meg: szerinted a szemetes kiürítése a legnehezebb házimunka? – kérdem felvont szemöldökkel.

– Jaj, ne kezdjük ezt! Kérlek! – mondja.

­– Miért, talán nem igaz? Hogy te mindenre ráérsz, amire csak akarsz, míg én hétvégén is a rabszolgát játszom? – Egy pillanatra a kezembe veszem az előbb elhajított krumplit, de aztán újra a pultra dobom.

– Kérlek, add ide azt a szemetet! – szól békülékeny hangon kezét felém nyújtva.

– Persze, hogy leléphess, mi? – kiáltom. – Ahogy keddenként meg csütörtökönként, mert az neked jár!

Zsolt arca megnyúlik, tágra nyílt szemmel bámul rám.

– Ezzel most hirtelen mi a baj? – értetlenkedik. – Hisz évek óta így van! Nem te mondtad korábban, hogy jobb, ha az ember le tudja vezetni a feszültséget? – kérdi kezét széttárva. – Ahogy te is rendszeresen találkozol a barátnőiddel.

– Az más! – tromfolok rá dühödten.

– Már miért lenne más? – csodálkozik. – Csak ti nem focizni meg kártyázni jártok, hanem moziba meg mit tudom én, hova – mondja olyan nyugalommal, amit nem is értek.

A pultra támaszkodom, és elfordítom a fejem.

– Na, add már azt a zsákot! – kéri Zsolt megint.

– Tudod, mit gondolok? Hogy te is a barátnőcskéiddel találkozol! Például azzal a kis szőke kolléganőddel! – jelentem ki hirtelen felé fordulva nem kevés indulattal a hangomban.

„Ha belegondolok, igazából nem is tudom, mit szeretnék most hallani tőle”, fut át rajtam. „Talán azt, hogy: – Igen, megcsallak vele, drágám! Ettől vajon jobban érezném magam?” Mialatt ez jár a fejemben, úgy fürkészem a vonásait, mint egy bíró a vádlottét vallomás közben.

– Miket hordasz itt össze? Hogy mondhatsz ilyet? – Arcán őszinte megrökönyödés tükröződik.

„Vajon tényleg ártatlan, vagy már ilyen jól hazudik?”, kérdezem magamban, mert talán mégis úgy lenne könnyebb, ha félrelépett volna.

– Csak mert vannak erre utaló jelek, azért! – vágom oda neki, és remegő kézzel nyúlok a konyharuháért.

– Milyen jelek?

– Sorolhatnám! – mondom gúnyosan. Zsolt csak néz, mint aki nem ért semmit. – Arról meg, hogy mi ketten mikor csináltunk utoljára együtt valamit, már jobb nem is beszélni! – közlöm lemondóan a kezemben lévő textildarabot gyűrögetve.

– De hát a múlt hétvégén együtt voltunk színházban! Miről beszélsz?

– Ja. Véletlenül, ingyenjeggyel. És azt megelőzően? Vissza tudsz emlékezni bármire?

A szám széle fájdalmasan megvonaglik.

– Hát… – Visszaül a székre, és megvakarja a füle tövét.

– Hát, ez az! Ugyanúgy dolgozom, mint te, utána ellátom a háztartást, a gyerekeket, hétvégente az extra házimunka mellett eljátszhatom a szexrabszolgát is, mert az annyira jó nekem, igaz? Hogy te kivel, mikor, merre jársz, azt meg csak találgatni lehet.

Zsolt zavartan pillant rám, de nem szól.

– Csak hallgatni tudsz, ugye? – kérdem vádló hangon. – És az a kis szőke? Azzal mi van? – kiáltom, érzem, hogy arcomba szökik a vér.

– Hagyd már azt a szőkét!

– Azt mondtad, bejön neked. Merthogy olyan: kedves – gúnyolódom tovább, közben a kezemmel meglebbentem hátul a hajam, megrázom hozzá a fejem, aztán a melleim alá nyúlok, és enyhén megemelem őket.

Zsolt megütközve néz rám.

– Igen, ő tényleg kedves. De ez nem azt jelenti, hogy kombinálnod kéne! Különben meg: gondolod, hogy meséltem volna róla, ha tényleg akarnék tőle valamit?

– Mit lehet tudni? – kérdem egykedvűen.

– Na, add ide a szemetet! – áll fel Zsolt újra. – És tényleg levihetnék néha már a gyerekek is! – erősködik.

– Hagyd ki ebből a gyerekeket! Kicsik még hozzá! – csattanok fel ismét, aztán benyúlok a mosogató alá a zsákért, összehúzom a száján a műanyagszalagot, és kiemelem a tartóból, de nem nyújtom oda neki, ehelyett ránézek, nagy levegőt veszek, de végül nem mondok semmit.

– Mi az? – kérdezi.

Hirtelen kiszárad a torkom. Hisz én ezt az egészet nem akartam!

– Megcsaltalak – szakad ki belőlem a vallomás.

– Tessék? – Zsolt először azt hiszi, rosszul hallotta.

– Megcsaltalak – ismétlem meg, és lehajtom a fejem, mert nem tudok a szemébe nézni. Most nem rémlenek fel előttem azok a pillanatok, amiket azóta is próbálok elfelejteni, most csak félelem van bennem, és a kérdés, hogy: hogy lesz tovább?

– Mi? Micsoda? – dadogja.

Nem látom, de érzem, ahogy rám mered.

– Kivel? – nyögi ki, miután hallhatóan nyel egy nagyot.

Nem tudok megszólalni.

Bárcsak ne futottam volna össze vele azon a magányos délután! Ákos persze tudta, hogy vegyen le a lábamról. Az első pillantásomból megérezte, amit akkor még nem tudtam, hogy megkaphat. Egy hete találkoztunk véletlenül a városban, amikor otthon azt mondtam, hogy a barátnőimmel megyek moziba, pedig csak egyedül akartam lenni végre. Ákos, a gimis amoroso.

„Milyen szánalmas vagyok!”, gondolom.

– És, és mióta tart? – kérdi Zsolt csendesen.

Csak hallgatok tovább, a papucsomat bámulom, közben egyre gyűlnek a könnyek a szememben. Miért kellett Ákosnak pont akkor az utamba kerülnie? Már ahogy eljöttem tőle, tudtam, hogy mekkora hiba volt, és hogy nem fogom tudni magamban tartani. Azóta is hívogat, mert valakitől megszerezte a számom, de az első alkalmat leszámítva persze nem veszem fel.

– Sajnálom! – súgom újra a férjemre nézve.

– Mindjárt jövök – mondja, kiveszi a szemeteszsákot a kezemből, és lassan kimegy vele az ajtón.

– Zsolt! Zsolt! – kiáltok utána, a szám elé kapom a reszkető kezem, és lerogyok a helyére.

 

***

 

A férfi

 

– Megcsaltalak – visszhangzik a fejemben, ahogy lefelé botorkálok a lépcsőházban.

„Mintha zúgna valami a közelben.”

„Vagy harangoznak valahol?”

Arra eszmélek, hogy az úttest közepén állok, és tőlem pár centire fékcsikorgás közepette áll meg egy busz. Alig hallom, de látom, hogy a sofőr élénken gesztikulálva üvölt. Kezemben a szemeteszsákkal gépiesen baktatok tovább, az út túloldalán leülök egy padra.

Odafenn még vágtattak a gondolataim, most, hogy itt ülök, már csak ürességet érzek.

Nem tudom, mennyi idő telik el. A gyerekek jutnak eszembe, aztán meg hogy a nagyapjukkal ma délután sárkányt fabrikálnak, és holnap jön az igazi móka: a sárkányeregetés. Vasárnap állítólag jó szél lesz hozzá.

„Most mit csináljak?”

„És a gyerekekkel mi lesz?”

A kocsiban egyedül hazafelé szinte kicsit irigyeltem őket, ami hülyeség, mert én is reptettem sárkányt a barátommal gyerekkoromban. Amíg készült, inkább csak álmodoztunk róla, hogy tényleg repülni fog. Aztán amikor eljött a nagy pillanat, és a templomkertben szaladni kezdtünk vele, egyszer csak elkapta a szél, és olyan erővel ragadta a magasba, hogy meglepetésemben kicsúszott a kezemből a gombolyag, a sárkány meg csak repült, repült, én pedig hiába kapdostam a madzag után, sehogy se tudtam megragadni. A zsinór vészesen fogyott, végül az utolsó méter is a levegőbe emelkedett, még egyszer utánakaptam, most is emlékszem, mennyire biztos voltam benne, hogy ezúttal meglesz, de hiába. A nádból és krepp papírból készült jószág végleg megszökött, és hogy még nagyobb legyen a szomorúság, hamarosan fennakadt a templom tetejének csatornáján, hogy még évek múlva is bánatosan integessen, ha épp úgy fújt a szél.

Csak ülök tovább a padon.

„Ez nem velünk történik!”

Felállok, visszamegyek a kocsihoz a ház elé. Van a közelben egy papír- írószerbolt. Selyempapírt, krepp papírt, madzagot és celluxot veszek. Aztán kihajtok a városszéli tóhoz. Vezetés közben bevillan egy kép.

Kata a földön térdelve a karácsonyi ajándékokat csomagolja. Fölnéz rám, én idáig hol a kezét, hol a rövid szoknyából kilátszó harisnyás combját bámultam, és most se bírom ki, hogy megint oda ne pillantsak. Nevet, erre odamegyek hozzá, vele szemben én is a földre térdelek, és miközben megcsókolom, mindkét kezem becsúsztatom a szoknyája alá, és finoman megszorítom azokat a csodás combokat.

„Sehol senki, ez fura.”

Addig keresgélek a vízparton, amíg találok négy szép szál, egészséges nádat. Egyforma hosszúra vágom őket, a végüket két oldalról bemetszem, hogy egy kis vágat keletkezzen. Úgy csinálom, mint jó sok évvel ezelőtt, csak most kicsit biztosabban fogom a bicskát.

„Remegett a kezében a kés.”

A négy nádszálat a földön egymásra helyezem, hogy szabályos nyolcszöget alkothassanak majd, és középen erősen összecsomózom őket. Aztán a nyolc kis vágaton körbevezetek egy zsinórt, és megkötöm. Kész is a sárkány váza.

„Hogy tehetett ilyet! Nem, nem hiszem el! De hát miért?”

Az autóra nézek.

„Mit csinálsz itt? Miért nem húzol el innen, és kérdezed meg?”

Néhányszor mélyeket lélegzem. Ráterítem a selyempapírt a keretre, amit óvatosan hajtok vissza a madzag túloldalán, és ragasztom le a széleket celluxszal. Most jön még a kantár, amit három ponton rögzítek a sárkány közepéhez és az elejéhez, aztán csatlakoztatom hozzá a hosszú spárgát. Így ni! Most már csak a farkát kell elkészítenem.

„Lehet, hogy csak… Á, Kata nem ilyen!”

Az előre levágott madzagra jobbról-balról szalagként kötöm fel a krepp papír darabkákat, aztán az egészet két ponton rögzítve a sárkány hátsó részéhez kötözöm. Kész is! Tetszik, igazán szép lett! Bár mintha kicsit homályosan látnék.

Megtörlöm a szemem.

„Vagy mégis?”

Remegő kézzel simítom hátra a hajam.

Ahogy a felhasznált anyagokra nézek, amik összevissza hevernek a földön, különös érzésem támad. Mintha valami hiányozna. Pedig a sárkány tökéletes, mindene megvan.

– Ja, a szemeteszsák! Ott felejtettem a padon – mondom ki hangosan.

A társasházunk képe jelenik meg előttem, erre néhány másodpercre megdermedek. Összekapkodom a maradékokat, és berakom őket a csomagtartóba, de nem ülök be a kocsiba.

„Menned kellene.”

A tó felé fordulok, a vizet, az eget nézem, a fák lombját. A szél nem túl erős, de azért nem reménytelen a dolog. Kicsit habozom, aztán mégis a megfelelő irányba fordítom a sárkányt, és futni kezdek vele. Egyből emelkedni kezd, nyargalok hát tovább, közben folyamatosan adagolom a zsinórt, mert érzem, hogy belekap a szél. Egy idő után megállok, a felfelé mutató zsinór folyamatosan feszül, majd hirtelen elernyed, már épp megijednék, de a következő pillanatban érzem, hogy a sárkány ismét távolodik tőlem. Egyre feljebb és feljebb emelkedik, és most már olyan magasan van, hogy csak pár méter madzag lehet nálam.

„Micsoda húzása van!”

Ahogy ott állok, néha zsinórt adva, máskor valamennyit visszavéve, újra Katát látom magam előtt. Katát, ahogy a konyhapultnál áll lehajtott fejjel.

Aztán elképzelem őt azzal a valakivel.

A zsinór kicsúszik a kezemből, én pedig ellenállás nélkül hagyom, hogy az elszabaduló sárkány a maradékot is kihúzza az ujjaim közül.

Ezúttal nem kapok utána, mint akkor a templomkertben. Térdre rogyok a fűben, és úgy nézem, ahogy egy darabig a magasban sodródik, aztán egyszer csak zuhanórepülésbe kezd.