Fulekitamasirasai

Béke Tanszék

 

 

Péter egyből kiszúrta a csajt, ahogy az bejött a gyorsétterem ajtaján. Amióta Vivien szakított vele, nem talált új barátnőt, pedig azóta még gyakrabban kereste fel a kocsmákat és a szórakozóhelyeket, hogy megismerkedjen valakivel. Mondjuk a Béke Tanszék erre speciel egyáltalán nem volt alkalmas. Ide csak azért ugrott be, mert nem úgy alakult a délelőttje, ahogy tervezte, és már farkaséhes volt. No meg, mert a hely útba esett a klinikára menet, ahol a motorbalesete miatt kisebb műtéten átesett haverját látogatta meg.

A karcsú, magas lánynak hosszú gesztenyebarna haja volt, full jól állt neki a szűk farmer, az apró virágmintás blúz és a magas sarkú cipő.

„Egyszerűen, mégis elegánsan öltözik, bár olyan szép, hogy valószínűleg tökmindegy, mi van rajta”, futott át Péteren.

Nem tudta levenni róla a szemét, izgett-mozgott a széken, és erővel kellett kényszerítenie magát, hogy legalább pár másodpercig másfelé nézzen, olyan feltűnően bámulta a csajt, aki beállt a sorba, kifizette a választott ételt, és tőle nem messze ült le egy üres asztalhoz.

„Hogy került ez ide?”, töprengett a srác, miközben lassú mozdulatokkal szeletelte a húst. „Persze ez igazából hülye kérdés így szeptember közepén”, gondolta fejcsóválva, mivel még csak pár hete érkezett meg az egyetemi városba a gólyák hada az ország minden részéből, és nekik kellett pár hét, mire kiismerték magukat Szegeden. De hogy pont itt, a Béke Tanszéken, ahová különben sose járt, lásson meg egy ilyen csajt, na, erre nem számított.

Ránézett a lányra, lenyelte a szájában lévő falatot, aztán felállt.

– Tudod, hogy honnan származik a Béke Tanszék neve? – érdeklődött, miközben odalépett a lány asztalához, letette a tálcáját és leült.

– Nem, nem dughatsz meg ma este! – válaszolta a csaj ajakbiggyesztve egy színlelt, sajnálkozó mosoly kíséretében.

– Khm, akkor talán holnap? – kérdezett vissza Péter villámgyorsan. Lehet, hogy túl gyorsan és túl szemtelenül. Egy pillanatra maga is meghökkent és elbizonytalanodott, hogy ez volt-e a megfelelő reakció, de már kimondta.

Kis csönd támadt, mint amikor a hadviselő felek röviden felmérik az ellenfelet.

– Figyelj, enni jöttem, aztán lépek. Egyél te is, ott! – szólt a csaj komoran, összevont szemöldökkel, és arra az asztalra mutatott, ahonnan Péter idejött.

– Ha megmondom, honnan ered a Lófara elnevezés, maradhatok? – Péter megőrizte a hidegvérét, és igyekezett baráti tónusban megszólalni.

– Te egy ilyen álruhás idegenvezető vagy, vagy mi? – A csaj bosszúsan nézett Péterre, de ő nyugodtan állta a tekintetét. – Tudod mit, látom, hogy úgyse szabadulok meg tőled, úgyhogy akkor tessék, mesélj! – folytatta a lány kezét széttárva, maró gúnnyal a hangjában, aztán ujjait összefűzte az álla alatt, és érdeklődést mímelve megrebegtette a szempilláit.

A fiúnak egy pillanatra megkeményedtek a vonásai, de nem mozdult. Gyorsan levette, hogy ez a húzás egy jól bevált védekező-hárító taktika része, ami bizonyára bejön a tolakodó, buta pasikkal szemben, akik ilyenkor valószínűleg rövid úton elkotródnak.

Halvány mosollyal az arcán nyugodt hangon szólalt meg újra.

– A lovasszobor tájolása miatt. Mert a jogi kar épületének háttal áll, így aki kinéz az épület ablakán, az a ló farát látja – magyarázta olyan hanghordozással, mintha valóban érdeklődő közönséghez beszélne.

Az újabb csönd és a lány tekintete azt sugallta, hogy sikerült felkeltenie a figyelmet.

– Aha. És ezt te honnan tudod?

– Harmadik éve oda járok. Meg különben is, helybeli vagyok.

– Tényleg? Szóval jogász vagy. És szegedi. – Egy újabb ajakbiggyesztés következett, de a lány az eddigiekhez képest máshogy nézett a srácra. – Akkor azt mondd meg, mi a francért hívják itt néhányan tujának a villamost? Mondjuk, inkább az idősebb korosztálytól hallottam párszor, de a főbérlőm szinte mindig ezt használja. Az ugyanis egy növény, ha nem tudnátok!

Az újabb gúnyos hangsúly mögött érdeklődés bujkált. A fiú vidáman biccentett.

– Ja, ezt a kifejezést a mai generációból nem sokan ismerik, de a szüleimtől én is hallom néha. Szerintem ennek érdekes története van. Tudod, a tujázás valamikor a bliccelést jelentette. Akkoriban még minden villamoson volt kalauz, akinél jegyet kellett váltani. Amikor az utolsó felszálló is fizetett, a kalauz csengetett, és csak ekkor indult tovább a villamos. Voltak, akik ilyenkor ugrottak fel az ütközőre, a villamos hátuljára, a tujára, érted, a „há-tujára”, amit a kalauz már nem látott. Na, innen jön a tuja elnevezés.

A lány arcáról eltűnt a gúny. Most nézte meg Pétert először igazán. A srácot jó érzéssel töltötte el, ahogy a csaj kicsit hátradőlt a széken, hogy végigjártassa a tekintetét napbarnított, markáns arcán, vékony, de izmos felsőtestén. Aztán kicsit megrázta a fejét, és végigsimított a haján.

– Ezt a baromságot csak most találtad ki! Vagy már régebben – mondta.

„De látom, tetszik!”, gondolta Péter, és mosolyra húzódott a szája.

 – Van néhány kamu sztorim, de ez nem tartozik közéjük – felelte a srác, miközben a lány szemébe nézett. Úgy vélte, eljött a bemutatkozás ideje.

– Kerekes Péter vagyok.

A csaj viszonozta a srác pillantását, de egy darabig nem szólalt meg.

– Török Kamilla – mondta aztán, és odanyújtotta a kezét.

A fiú örült, hogy megérinthette. Kicsi keze volt, finom ujjakkal, ízlésesen festett körmökkel. Ez már korábban feltűnt a srácnak, és be is jött neki. Most először a lány friss virágillatát is megérezte. Finom volt.

– Milyen szép a neved! – mondta ki rövid szünet után Péter önkéntelenül, amire gondolt. – Még nem ismertem egy Kamillát sem.

– És ez valószínűleg így is marad! – jegyezte meg a lány, de a szeme mosolygott.

– Hátha nem – felelte a fiú halkan. Kicsit hallgattak. – Hová valósi vagy? – kérdezte Péter.

– Ceglédi.

– Az jó, vonattal gyorsan tudsz jönni-menni. És mit tanulsz?

– A gyógyszerész karon kezdtem – válaszolta Kamilla, közben a hajával babrált, aztán egyszer csak felemelte a mutatóujját. – Figyelj csak, ha már szegedi vagy és ismered a helyi szlenget, a Dugó tér honnan kapta a nevét? – kérdezte, de szinte még be sem fejezte a mondatot, máris elvörösödött, fejét lehajtva a tányérjába bámult, majd néhány pillanattal később újra a fiúra emelte a tekintetét. Arcának különös szépséget adott, hogy így elpirult.

„Hú, de gyönyörű ez a lány!”, futott át Péteren.

– Van tipped? – kérdezett vissza a fiú, és fejét kissé oldalra fordítva kérdőn felvonta a szemöldökét, hogy még inkább zavarba hozza Kamillát.

– Na, ne szívass, mondd már, vagy egyből itt hagylak! – felelte az kacagva.

– Oké, szóval… De tényleg nem jöttél rá?

Péter még egy kicsit fokozni akarta Kamilla kínjait, de már együtt nevettek.

– Ez tök egyszerű, a Dugonics névből jön, egyszerű rövidítés.

– Ja, hogy így hívják igazából a teret? – kiáltott fel a lány meglepetésében.

– Ja. És ha ma este hétkor ott találkozunk, akkor mégiscsak megtudhatod tőlem, honnan van a Béke Tanszék elnevezése, rendben?

– Ma este programom van – mondta Kamilla határozottan, és várakozón a fiú szemébe nézett.

„Nem, igazából nincs programod”, gondolta Péter.

– Kár, jó lett volna még találkozni! – sóhajtott fel a srác fejcsóválva, felállt az asztaltól, és indulni készült.

Kamilla döbbenten kiáltott fel.

– Mi? Ennyi?

– Dehogyis! – Péter nevetve fordult vissza. – Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz!

– Hogy te mekkora suttyó vagy! – háborgott Kamilla meleg villanásokkal a szemében. – De ha ma nem leszel ott hétkor a Dugó téren, akkor… – mondta ujjával fenyegetve a fiút, de befejezni nem tudta, mert megint elnevette magát a fura név miatt, Péternek pedig nagyon tetszett ez a sokat ígérő kacaj.

– Akkor hétkor! – köszönt el Péter kicsivel később már odakinn.

– Oké, rendben! Ja, különben meg – mutatott a lány a bejárat felett lévő táblára – ez a hely a rendszerváltás előtt egy olyan kocsma volt, ahol a környékbeli alkeszeken kívül időnként az egyetem tanárai és a hallgatók is megfordultak. Közülük keresztelte át valaki az egykori Béke Bistrot Béke Tanszéknek, a pletykák szerint az is előfordult, hogy néhány szemináriumot itt tartott meg egyik-másik oktató. Innen eredt a kocsma neve, amit aztán a gyorsétterem is felvett. – Kamilla mosolyogva nézte egy ideig a tágra nyílt szemmel álló srácot, csak utána folytatta. – Ebbe véletlenül pont tegnap botlottam bele a neten, amikor azt néztem, hol kajálhatnék – mondta a fiúra nevetve, búcsút intett, és eltűnt a sarkon.

„Stimmel!”, gondolta Péter, és egy darabig mozdulni se tudott. Megcsóválta a fejét, és ő is elmosolyodott. Aztán gyorsan kitalálta, hova viszi este a lányt. „Annak a helynek is megvan a maga története. Hátha nekünk is lesz egy!”, tűnődött, és elindult a klinikára.