Fulekitamasirasai

A jelölt

 

 

– Gábor, mi volt az óra célja? – szegezem a kérdést a hallgatómnak a gyakorlógimázium aulájában. Egy asztalnál ülünk, miután megtartotta tanítási gyakorlatának első negyvenöt percét. Körülöttünk hasonló konzultációk zajlanak, kollégáim hasznos tanácsokkal igyekeznek ellátni feszengő vagy épp odaadó lelkesedéssel figyelő tanárjelöltjeiket, de olyan diákok is tanulnak, beszélgetnek itt, akiknek most lyukasórája van.

Először mindig a „kistanáré” a szó, hogy akár hosszan elemezze az órán történteket, de Gábor beéri két rövid, szemlesütve elsuttogott mondattal, amiben semmi pozitívumot nem említ. Sajnos igaza is van.

– Hogy megtanítsam az anyagot – hangzik a semmitmondó, sztereotip válasz. Megvakarja pattanásos állát, és idegesen hátra simítja kissé zsíros, barna haját.

Felvonom a szemöldököm, de igyekszem továbbra is barátságos arcot vágni.

– Oké, de gondolj arra, hogy milyen céljai lehetnek általában egy nyelvórának. És konkrétan a tiédnek? Tudod, arról is tanultál, hogy az óra egyes szakaszaihoz milyen részcélok tartozhatnak, igaz? – kérdezem.

– Nem tudom – motyogja lehajtott fejjel, és igazít egyet fizimiskájához egyáltalán nem illő szemüvegén.

Sorolom az idevágó alapfogalmakat, az egyiknél felnéz, mintha derengene neki valami, de aztán újra a földet bámulja.

„Milyen jó, hogy németül sem tud!”, bosszankodom magamban, de erre a dolog súlyához képest csak visszafogottan utalok, ekkor egyetértően bólint, arról viszont nem teszek említést, amit a személyisége alkalmasságának kérdéséről gondolok. Próbálom rávezetni, hogy mi miért nem stimmelt, és hogy mik lehettek volna a megfelelő lépések, de nem nagyon jutunk előbbre. Látom rajta, hogy szeretne, de nem tud válaszolni, úgyhogy leginkább a cipőjét bámulva szégyenkezve hallgat.

„Hát, ez így nem lesz könnyű!”, állapítom meg.

Végre felnéz, látszik a szemén, hogy ő is tudja, mi a helyzet, de a természetellenes testtartás, ahogy ül, szintén árulkodó. Izzad, és ez bizony érződik.

Az első órához hasonlóan telik a következő kettő is. Miközben a tanterem végében ülve jegyzetelek, a srácok gyakran vissza-visszapillantanak rám. Értetlenkedésüket egy idő után felváltja a beletörődés. Intelligens gyerekek, felfogták, hogy most ez van, ezt a tizenöt órát ki kell bírni, és az unalom ellen is jobb, ha rezignáció helyett megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni a dologból. Sőt, egy ideje már inkább abban vetélkednek egymással, ki tud valamilyen módon a leginkább a tanárjelölt segítségére lenni.

Tessék, a második héten is úgy áll a tábla előtt, mint egy rakás szerencsétlenség! Se fellépése, se tanári jelenléte, karizmáról nem is beszélve.

– Ki áll a hídon? – teszi fel a kérdést németül rossz elöljárószót használva, és nem mellesleg helytelenül ragozva a határozott névelőt.

– Nem auf der Brücke, tanár úr? – kérdezi él nélkül az egyik lány.

– Ja, de, bocsánat, rosszul mondtam! – szabadkozik elvörösödve a hallgatóm, közben összevissza rakosgatja a papírjait, az pedig fel sem tűnik neki, hogy ezt a kérdést a történet ezen pontján tartalmilag sem lehet még megválaszolni.

Sóhajtok egyet.

„Hosszú lesz így ez a gyakorlat, kegyetlenül hosszú, de aztán majdcsak visszakapom a csoportot!”, morfondírozok magamban a széken mozgolódva. Újra Gáborra nézek, és ekkor befészkeli magát a fejembe a gondolat, ami később se hagy nyugodni: mi lehet ennek az egésznek a vége, ha valaki a némettanársághoz szükséges feltételek egyikével sem rendelkezik? Miközben szinte már elvégezte az egyetemet. És ezt a diploma kapujában nekem kell majd kimondanom a gyakorlata végén?

„De talán nem kellene ilyen korán pálcát törni felette”, töprengek az ablakon kipillantva.

Gábor ezalatt küszködik tovább.

Csodálom, hogy a gyerekek ilyen türelemmel viselik ezt a nyögvenyelős, unalmas semmit. Még azok a diákok is, akik kegyetlenül ki is csinálhatnák, megértéssel, sőt, igazából segítőkészen próbálnak hozzáállni az ügyetlenkedéséhez. Nem mindenki persze, vannak, akiknek nagyjából mindegy, mi megy itt, és különben is megszokták, hogy ez a gyakorlógimis lét velejárója, és hogy bizony vannak gyenge tanárjelöltek. De a többség vele van.

„Úgy látszik, van a szánalmasságában valami megejtő”, tűnődöm a gyerekeket figyelve. Szinte szurkolnak neki, hogy monoton, halk hangján fel tudja tenni a következő kérdést. Többször előfordul, hogy helyette fejezik be a megkezdett mondatot. De Gábor nem csak ezért nem mer a szemükbe nézni.

A következő óra sem megy jobban.

– Akkor ezt most gyakoroljátok együtt! – adja ki a feladatot rossz németséggel.

– Párokban vagy csoportokban? – teszi fel neki a kérdést az egyik agilis srác.

– Hm, csoportokban – hangzik a bizonytalan válasz, Gábor rám néz, az arcomra kiülhet a döbbenet, mert dadogni kezd.

– Nem, nem, azt hiszem, inkább párokban kellene.

Nem jelöli ki, hogy kik dolgozzanak együtt, így az U-alakba rendezett padokban egymás mellett ülő gyerekek némi nézelődés után megoldják maguk ezt a problémát is. Ő közben a jegyzeteit bújja, és továbbra is magányos kárókatonaként álldogál a tanári asztalnál, több méterre az első diáktól, onnan pedig el nem mozdul.

Erre is kitértem már többször a megbeszéléseken, az órát követően újra megismétlem.

– Gábor, ne álldogálj egyhelyben, mozdulj meg, menj oda a gyerekekhez, amikor kettesével dolgoznak, hallgass bele a párbeszédekbe, és segíts, ha szükséges! Amikor önállóan oldanak meg feladatokat, akkor is menj körbe, nézz bele a füzetükbe, és adj tanácsot vagy tegyél fel egy-két kérdést azoknak, akiknek kell. Meglátod, az ügyesek ilyenkor egy-egy biccentésért vagy egy elismerő mosolyért is hálásak lesznek, próbáld ki!

– Jó – mondja meggyőződés nélkül, engedelmesen.

Sajnálom a gyerekeket, de hát nincs mit tenni. A hatodik óra után a folyosón az egyik diákom fejcsóválva lép oda hozzám.

– Tanár úr, ennyire még sose vártuk vissza! – jelenti ki, mellé érkező társa, aki egyébként nem tekinthető a német nyelv nagy barátjának, egyetértően bólint.

– Alakulhat ez még, srácok! Reméljük! – mondom rájuk mosolyogva, és együttérzőn biccentek.

„Mindegyikünk érdekében őszintén ezt kívánom!”, teszem hozzá gondolatban.

– Gábor, hibázni szabad, de kérlek, próbálj meg mindig új hibákat elkövetni! – feddem meg tréfálkozva néhány alkalommal később egy újabb rosszul sikerült óra után, de hiába. Fejlődés nincs, a tapasztalat nem válik tudássá, pár hét alatt egy idegen nyelvet megtanulni sajnos szintén nem lehet, személyiséget váltani meg hosszabb távon sem.

– Tanár szeretnél lenni? – tudakolom tőle a negyedik héten a tizedik órát követően ismét az aulában ülve. Az iskolai büfében frissen sütött pizza csábító illata lassan betölti a teret. Nyelek egyet.

– Nem tudom – rebegi lemondóan a parketta mintáját tanulmányozva. A válasza nem lep meg. A pólójából alul kilóg egy cérnaszál, azt tekergeti most is, ahogy a megbeszélés alatt végig.

Ha nem vele vagyok, akkor is gyakran eszembe jut. Azon gondolkodom, milyen érzés lehetett neki erre a gyakorlatra készülni alkalmatlansága teljes tudatában. Milyen lehet úgy órára jönni, hogy sejti, valószínűleg azt se fogja tudni jól megcsinálni, amit átlát? És tudom, hiába az előzetes megbeszélés, alig érti: mit, miért, hogyan?

Olyan lehet ez neki minden alkalommal, mint amikor apám egyébként jószándékú javaslatára nemcsak autó-, hanem motorvezetésből is vizsgát akartam tenni. Előtte motoron sosem ültem, a gyakorlat során csak néhány alkalommal, úgyhogy amikor a vizsgán nagy nehezen végigértem a szlalompályán, nem lepett meg a vizsgabiztos felháborodott és egyben lesajnáló felkiáltása:

– Azonnal szálljon le a motorról!

Tulajdonképpen megkönnyebbültem, hogy a vizsga városi vezetéses része így elmarad, hisz abba bele is halhattam volna, de ettől ez a helyzet ott a többiek előtt még megalázó volt.

– És akkor mi lesz? – kérdezi a kolléganőm az egyik szünetben a tanáriban. Neki már sokadszorra számolok be róla, hogy bizony komoly gond van az egyik hallgatómmal.

– Még nem tudom, de ennek akár rossz vége is lehet. Ilyennel még nem találkoztam – mondom fejcsóválva az ablakon kinézve. A gesztenyefák ágai egyetértőn bólogatnak. – Tudod, az a helyzet, hogy valahogy mégsem tudsz rá haragudni. Azt hiszem, a tanári diploma igazából nem is neki fontos. Talán inkább a szüleinek. – Megsimogatom az állam, és a kolléganőmre pillantok, aki hitetlenkedve néz vissza rám.

Még aznap beszélek a tanárjelöltek ügyében illetékes igazgatóhelyettessel, hisz egy buktatásnak, bármennyire jogos, kellemetlen következményei lehetnek. A hallgató megtámadhatja, vizsgálatot kérhet, szóval, nem egyszerű. Kinek hiányzik ez? Nem nagyon hallottam róla, hogy egy tanárjelöltet a gyakorlatán megbuktassanak. Ez egyébként is kínos kérdéseket vet fel, például hogy hogyan juthat el valaki idáig ennyire felkészületlenül? Ennyi befektetett energia és pénz után derül ki valakiről, hogy alkalmatlan? Mindenesetre áttanulmányozom a szabályzat idevágó paragrafusait, és lélekben fölkészülök mindenre, hisz sosem lehet tudni, ki hogy reagál, ha tényleg nem lesz jó vége.

Két tanórányi további gyötrődés után azt kérdem Gábortól:

– Mondd, mit szeretsz különben csinálni?

A kis mosolyból látom, érti, hová akarok kilyukadni, hogy komoly kétségeim vannak a szakmai jövőjét illetően.

– Zenélni szoktam, van egy gitárom. Apám asztalosműhelyében is szívesen besegítek. Egy kis faluban lakunk. Kertészkedni is szeretek.

Egész más így az arca, egyszerre élet költözik a vonásaiba, már a szemembe nézve tényleg nekem beszél. Mindezt megnyugodva hallom, látom, úgyhogy a másik témát, hogy egyébként a többi tárgyát az egyetemen eddig hogy teljesítette, inkább fel se hozom. Nem akarom, hogy visszaváltozzon az arca. Jókedvűen megy el.

Miután egy nappal később az aulában ülve végeztünk az utolsó előtti órája elemzésével, nagyot sóhajtva nézek Gáborra.

– Figyelj, Gábor, nem áll jól a szénád, ez világos, igaz? – mondom neki.

Bólint.

– Tudod, hogy a zárótanításodra egyedül kell felkészülnöd, segítség nélkül. Azt kérem, hogy ezt csináld meg jól!

„Amennyire csak lehet”, teszem hozzá magamban.

– Legyen rendben az óravázlatod módszertanilag és nyelvileg, és próbáld meg felhasználni mindazt, amiről beszéltünk. Ha ez az órád megüti a szintet, megkapod a kettest, rendben? – mondom biztatóan.

Komolyan rám néz, és újra bólint. Aztán lassan összeszedi a cókmókját, és bizonytalan léptekkel távozik.

A zárótanításnak nem feltétlenül kell a gyakorlat utolsó órájának lennie, de most így jött ki a lépés. Ahogy a terem hátsó sorában leülve kezembe veszem a vázlatot és belenézek, első pillantásra világos, hogy Gábor óraterve katasztrofális. Nyelvi és módszertani rettenet. Nem hiszek a szememnek.

„Hát miért nem kért meg valakit legalább most, hogy nézze át?”, gondolom bosszúsan.

Ami a következő negyvenöt perc alatt történik, rosszabb az eddigieknél is.

„Tulajdonképpen érthető”, állapítom meg. „Tőlem segítséget most nem kapott, mástól pedig valamiért nem kért.”

Az óra végén, amikor Gábor végleg elköszön a srácoktól, és ők fellélegezve távoznak, tudom, mit kell mondanom, de azt nem, mi történik majd ezután. Ez volt az utolsó óra ebben a teremben, miután minden diák kiment, becsukom az ajtót.

– Hát, nem volt jó, ugye? – kérdi elkeseredés nélkül.

Szomorúan rázom meg a fejem.

– Gábor, csak ismételni tudom, amiket idáig elmondtam. Nyelvtudás, módszertani, pedagógiai felkészültség, megfelelő személyiség. Ezek kellenének. Ez az óra, ez a vázlat… – fejcsóválva tárom szét a kezem, és nem fejezem be a mondatot.

– Erre a teljesítményre nem tudom megadni a kettest, sajnálom! – szólok szomorúan.

Együttérző mosoly játszik az arcán.

– Igen, gondoltam – mondja, és hátat fordítva matatni kezd a táskájában. Fogalmam sincs, mit keres, de elég nehezen halássza ki. Végül egy szépen becsomagolt üveget vesz elő.

– Tanár úr, mindent köszönök! – teszi hozzá szívből jövő hangon.

Most én vagyok zavarban. Némán fogunk kezet, közben felszabadultan és megkönnyebbülten néz rám. Az arca olyan, mint amikor arról mesélt, amiben örömét leli.